Bájkeverés...

- Ezt hogy csináltad? - fordul meg a széken előttem Ákos, s mivel a válasz sokakat érdekel, Panna, Ádám, Robi, Lili, Fagy, és még néhány érdeklődő diák rögtön körém tobzódik. Rita épp a büfébe ment le, de mindenkit meglepett az óra elején. A tanár ugyanis őt szólította fel, és valószínűleg az előző beszélgetésből merített erőt ahhoz, hogy meg merjen szólalni. Persze, sokat nézett rám, úgyhogy támogató-bíztató tekintettel, kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani, ez pedig megnyugtatta. A pillantásokat viszont mindenki észrevette.
- Egyszerű... - vontam vállat - figyeltem rá, és az igényeire. Persze, egy kicsit rá is segítettem...
- Ezt nem értem... - rázza meg a fejét Panna. - Én mindig figyelek rá, de mégsem beszél.
- Azért, mert nem várod ki, amíg megszólal. Körülbelül a szükséges idő felénél szólalsz meg, és elkezdesz beszélni, belé fojtva a szót ezzel. Pedig ha kivárnád, míg végre megszólal, és eldöntendő kérdések helyett megválaszolandót tennél fel, veled is ilyen kommunikatív lenne.

Fekete nyuszi

- Szia, Anita! - csendül fel Panna hangja a következő szünetben, nem sokkal csengetés után, miközben egy furcsa lánykát húz maga után a kezénél fogva.
- Tudod, ez a lány itt Rita. Egy kicsit félénk, ezért nem mert még ide jönni, viszont képzeld, amikor kiderült, hogy új osztálytársunk lesz, épp beteg volt, ezért kimaradt minden hírből, utána pedig nem mert kérdezni. Szóval mi lenne, ha most mesélnél neki egy kicsit magadról? - kacsint rám, én pedig sietve végigmérem az elém rángatott lányt.
Az egyenruha alatt ugyan, kevésbé látszik, hogy ki miképpen öltözködik, de azért ennek a lánynak a tartása is elárulja, hogy nem egy beszédes fajta. Tényleg félénk, de emellett nagyon aranyos is. Az a fajta, akit látva rögtön kicsit szárnyaim alá venném, hogy segítsek önbizalmat önteni belé, úgyhogy egy széles mosollyal nyitok.
- Szia, Rita, örülök, hogy megismerhettelek! Gyere, ülj le! - s Ádám helyét kínálom fel neki, ő ugyanis épp kiment a büfébe.

A balhé

Nem igazán tudok figyelni az órán. Az egyik pillanatban még romantikus gondolataim vannak, Bencével a középpontban, a másikban pedig behúzok neki egy nagyot képzeletben, remélve, hogy ettől békén hagy. Egyszerűen idegesít. Idegesít, hogy úgy érzem, a gyomrom összeszorul, és pillangókkal telítődik, ha rá gondolok, pontosabban arra, hogy a közelemben van, vagy egyáltalán rám néz. Én nem ez a típusú lány vagyok. Ezért zavart a fiúk ugrabugrálása is, nem akarok szerelmi szálat az életembe, legalábbis most nem. Vagy ha mégis, akkor az semmiképp se legyen cukormázas és szivárványokkal átitatott csöpögés, mert azoktól hányingert kapok. Igen, totál kedves dolog Robitól, hogy hozott virágot, meg Fagytól is, hogy utánam hozta, de nem vágyom ilyesmire. Pont ezért zavar Bence. Olyan érzéseket keltett bennem, ami abszolút nem én vagyok. Egyáltalán nem illik hozzám ez a kislányos, butuska ábrándozás, bár úgy cakkumpakk, ez a hely sem illik hozzám. Ez valahogy... taszító.

A gyöztes

Órán úgy döntöttem, nem hagyom, hogy Veronika nyerjen. Egyszerűen nem ér annyit, hogy hagyjam neki a dolgot, ez pedig azt jelenti, hogy Ádámmal azonnal helyre kell hoznom a dolgokat.
Persze, a dolgom nem könnyű, épphogy kicsöngetnek, és Ádám már ugrik is, hogy minél hamarabb minél messzebb kerüljön tőlem. Én viszont már felkészülten pattanok utána, nem foglalkozva az uzsonnával. Majdcsak kibírok még egy órát.
Sajnos, úgy tűnik, Ádám még így is egy lépéssel előttem jár, épp bekanyarodik az egyik sarkon, én pedig fordulnék utána, amikor majdnem nekimegyek valakinek, és leesik az állam.

Váratlan fordulat

Meg kell, hogy mondjam, nagyon szokatlan ez az új iskola. Ahová eddig jártam, hogy egy évfolyamon öt osztály volt, mind más-más tantárgyra szakosodva. Osztályonként pedig 20-30 között mozgott a létszám, inkább az utóbbi felé törekedve, a több jobb alapon. Ám ebben a kis faluban nem volt ennyi gyerek. Gyakorlatilag évfolyamonként egy osztály akadt, többnyire 15, legfeljebb 20 diákkal, és ez utóbbi már soknak számított. A mi osztályunkba pont én hoztam el a "kerek" 15-ös számot. Páratlan személyiség vagyok, tudom. Ám ez a létszám még nagy számomra ahhoz, hogy azonnal megismerjek mindenkit, főleg egy nap után. Ahogy észrevettem, elsősorban a fiúk "ugrottak rám", ám ez nem lep meg, ebben a korban csak úgy tombolnak a hormonok (nem kell aggódni, az enyémek is, csak épp ettől még nem veszítem el az eszem, szemben az erősebbiknek kikiáltott nem képviselőivel), nem meglepő, hogy ennyire kíváncsiak az új lányra, pláne, hogy elvileg nem tartozom a csúnyácska kategóriába. Sőt, gyakorlatilag volt osztályom cicababái közé csak azért nem tartoztam, mert nem akartam. Az első visszautasítást követően eleinte még próbálkoztak, elvégre ha közéjük tartozom, akkor "szövetséges" vagyok, míg ha nem, akkor "ellenség". Főleg, mert a fiúkkal igazából jobban kijöttem, mint a lányokkal.

Másnap

Hangos csörgés harsan a mély csöndbe, s végtelen sötétségbe. Lassan nyitom ki a szemeim, s egyenesen a csillagmintás plafonra tekintek fel. Újabb reggel az új szobámban, s mivel éjjel semmi újat nem álmodtam, egy pillanatig úgy érzem, mintha a tegnapi nap lett volna egy furcsa álom. Új suli, új ismerősök, új srácok, egyáltalán... földi élet! Azt hiszem, nagyon megfogott az a tó jegén keringőzéses álmom, mert beletelik pár percbe, mire egyértelművé teszem saját magam számára, hogy mi a valóság, és mi az éjszaka képzelete.

Álomvilág

Ahogy körülnézek, ismerős helyen találom magam, ismerős arcok által körülvéve. Végignézve magamon egy csodálatos ruhát fedezek fel. Bár nagyrészt fekete, ezen az anyagon arany pöttyök csillognak össze-vissza, mint az éjszaka milliónyi csillaga. Arany szalaggal díszített, fodros ruhát készítettek belőle. Bár a válla puffos, akár egy mesebeli hercegnőnek, s a rengeteg alsószoknyának köszönhetően úgy áll rajtam, akár egy porcelánbabán, mégis tetszik. Talán azért, mert bár elöl a térdemig ér, hátrafordulva egy több méteres, fodros uszályon akad meg a tekintetem. Hatalmas kövek közt állok, amiknek sima felülete olyan, mintha óriási kavicsok lennének, egy hatalmas tó partján. Valahogy minden nagynak tűnik, de ez olyan... természetes.

Otthon, édes otthon

Néhány percig csak tátott szájjal bámulunk egymásra, míg végül én szólalok meg előbb.
- Mire emlékszem...?
- A tóra...
- Meg a keringőre?
- Igen...
Újabb csend telepedik ránk, és nem tudom hová tenni a dolgot. Most vajon megint csak átver, vagy van valami több is itt, és ez a kis jégkeringőzés nemcsak valami furcsa szüleménye elvetemült fantáziámnak, hanem egyfajta... emlék? Na de, mikor, hol, és miért? Fagy arckifejezéséből ítélve komoly a dolog, mármint tényleg döbbenten néz rám, ez a merev, a vicceket is tökéletes fapofával előadó jégcsap érzelmeket mutat ki! Ha csak viccel, akkor nagyon át akarhat verni, ha képes erre, de a buksim sehogy sem akarja bevenni a gondolatot, hogy valóban egy emlékről lenne szó. Az olyan... abszurd. Legfeljebb az ilyen előző élet-magyarázatokkal lehetne ebben bármiféle logikát találni, de valahogy az is túl meredek. És az előző életünkben egyáltalán nem úgy néztünk ki, mint most, ez egy alapvető tény. Ám mivel nem jutok dűlőre, félrebillentem a fejem, s a reakcióját várva válaszolok végül.

Egész úton hazafelé...

Az ebédet követően Pannával és Ádámmal együtt indulunk kifelé, ám szemem sarkából látom, hogy Fagy is elég szorosan jön mögöttünk. Panna is észreveszi ezt, mert megszólítja Ádámot, elkapva karját, és mutatni akar neki valamit. Cseppet sem feltűnő, de épp elég arra, hogy mire észbe kapok, Jegesmaci már mellettem álljon, és némaságával jelezze: kész hazakísérni engem. Ádám még visszanéz rám, s bár nem örül, int nekem egyet, úgyhogy visszaintegetek, majd a jeges tekintettel farkasszemet nézve sóhajtok. Biccentek egyet, jelezve, hogy mehetünk, majd irányba fordulok, és néma testőröm mellett lépek ki az iskola kapuján, gyakorlatilag a leesett állú Három Grácia orra előtt. Igyekszem emelt fővel, és széles mosollyal távozni, mint aki már roppant mód várja, hogy kettesben maradhasson álmai jégcsapjával, hátha megpukkad a... Nyuszómuszó. Meg a két picipocok is. Csak azzal nem számoltunk, hogy ez az akció sokaknak fel fog tűnni.

Vihar előtti csend

A nap utolsó órája is véget ér lassan. Persze, felesleges részletezni, mert egy-két apróságon kívül említésre sem méltó, az apróság meg mindig legfeljebb olyasmi, mint az, hogy épp Veronika felelt szóban, és belebakizott. Jó-jó, nevettem én is, meg mindenki, de lássuk be, ez nem akkora nagy szám, ahogy a többi hasonló apróság sem az. Úgyhogy nem is részletezem.
Ezt követően természetesen az ebéd vár, a menzán, ahová nem csak a diákok járnak, hanem felnőttek is. Tekintve, hogy ez a város egyetlen menzája, ez nem is meglepő. Persze, van még ezen kívül néhány étterem és kávézó, ahol esténként összeülnek az emberek, de értelemszerűen olcsóbb a menzán ebédelni, sok egyéb étkezde nyitva sincsen ebédidőben. Itt meg amúgy is jól főznek, annak ellenére, hogy egy menza.

Farkas-koma

Fagy a következő szünetben sem tágít mellőlem, amikor visszaindulunk a mi termünkbe. Nem mintha szükség lenne rá, úgy tűnik, a kiskirálynő nagyon megijedt ettől a fenyegetéstől, és egyelőre nem próbál meg fellépni ellenem. Én persze, végig a földet fixírozom, elvégre eléggé zavaró, hogy bár némán és már-már észrevehetetlenül, de mégis csak ott masírozik mellettem Endre. Liliék mintha le is maradtak volna mögöttünk, amitől még inkább úgy érzem magam, mint valami randi kellős közepén, amire eszem ágában sem volt elmenni, csak valahogy belepottyantam.
Valahol szerencsémre, valahol szerencsétlenségemre, Veronika csak nem bírja ki, és előreszalad, hogy ismét ráakaszkodjon a mellettem sétálóra, s ezzel némileg elvonja a figyelmét. A nyafogás viszont eléggé taszít most is, így úgy döntök, kihasználom az alkalmat, s lépéseimet megszaporázva próbálok időben eltávolodni a párostól, visszapillantva kissé, hogy vajon Fagy észreveszi-e. Figyelmetlenségemnek pedig hamar megérkezik a böjtje, ugyanis koppanok valakin, a két kéz azonnal el is kap.

Jégszív

A következő szünetben összeszedem a holmimat, hogy átmenjek egy másik terembe. Nyelvórák következnek, mert bár a technikát messzire elkerülik ennek a városkának a lakói, de az idegen nyelv ismeretét roppant fontosnak tartják. Természetesen két nyelvből lehetett választani, én pedig eddig is angolt tanultam, ezért egyértelmű volt, hol leszek. Ádám viszont nem jön velem a nyelvórára, szemben Robival és Lilivel. Ez a terem kicsi, és az unokatestvérek mögötti pad épp üres, úgyhogy oda le, s mérget mernék volna venni rá, hogy nem igazán akad padtársam majd. Abban csak reménykedhetek, hogy az órai páros munkát nem Veronikával kell átvészelnem, de épp felkészülök a legrosszabbra, amikor megmozdul a mellettem lévő szék. Felnéztek, hogy megtudjam, ki döntött úgy, hogy padtársam lesz a nyelvórákon, és tátva marad a szám. Nem csak nekem, hanem a két előttem ülőnek is, akik épp hátra fordultak hozzám beszélgetni, ám kis csapatunkra néma csönd telepszik, ahogy leesett állal nézzük végig Endre, becenevén Fagy helyfoglalását a szomszédságomban. Egy szót sem szól, még csak rám sem néz, se kérdés, se óhaj-sóhaj. Mintha csak közölt volna egy tényt, miszerint itt fog ülni akkor is, ha megpukkadok bele.

Változás...

Már óra közben is furcsa hangra leszek figyelmes... valami bugyogás, vagy inkább... gyomorkorgás? Az előttem lévő répavörös üstökre meredve figyelek. Igen, határozottan onnan jön. Elfelejtett volna tízóraizni a nagyszünetben? Egy kicsit zavaró.
Valahogy azért csak kibírom, amíg kicsöngetnek. Ádám után fordulok, aki hirtelen felpattan mellőlem ismét, aztán kifelé indul nagy lendülettel.
- Hé... - szólok utána, de megnyugtató mosollyal válaszol.
- Ez most sürgős!
Enyhe pirulásából nem nehéz rájönni, hová is igyekszik. Hát igen, a király is egyedül jár oda, csak a lányok mászkálnak kettesben. Kivéve engem, én egyedül is elvagyok arrafelé.

Ádám Bátyám...

Ádám végigduzzogja az órát, én legalábbis így értelmezem, hogy hiába keresem a tekintetét szemem sarkából, még csak felém sem néz. Mérgesnek tűnik, de nem értem, mire. Rám? Talán az a baj, hogy beszéltem a szőkével? Féltékenynek tűnik, de ez olyan abszurd, még csak most találkoztunk, ma reggel!
Sóhajtok egyet, és megpróbálok inkább az órára figyelni. Na, nem mintha menne, gondolataim folyton visszavándorolnak a problémára.
Nagyon remélem, hogy nem zúgott belém a srác. Aranyos, meg minden, de egy kicsit gyorsnak érzem a dolgot, ráadásul... hát, lehet, hogy gonosznak tűnik, de jelen pillanatban nem igazán tudnék többet elképzelni köztünk barátságnál. Persze, ha jobban megismerem, lehet, hogy más lesz a véleményem róla, de most inkább egy.. haver, egy pótbátyus, vagy pótöcsi, attól függ, melyikünk az idősebb, akivel majd jókat lehet szórakozni, de semmi több. Persze, mindig jobban kijöttem a fiúkkal, mint a lányokkal, csak épp elég hamar megtapasztaltam azt, hogy a túloldalról többet akarnak. Emiatt pedig gyakran megromlott a kapcsolatunk, ezt pedig valahogy nem szeretném.

Szőke Herceg

Szerencsére osztálytársaim hamar megértették, hogy ha mindenki egyszerre támad le, az engem csak összezavar, és így semmit nem tudhatnak meg rólam, úgyhogy a tündéri Lili indul újra pörgésnek körülöttem a következő szünetben, ezúttal egy srácot is magával húzva.
- Szia, Anita! Ő itt Robi, az unokatestvérem!
A lány láthatóan nagyon lelkes, ám érdekelne, hogy tényleg nekem örül ennyire, vagy mindennek, ami csak létezik? Ám persze, ezen sokáig filozofálhatnék, s mivel egyszer úgyis kiderül, így inkább köszönök Robinak, akire felnézve kicsit le is esik az állam. Mármint... figyeltem órán, hisz az órák itt is épp olyan unalmasak, mint otthon, de sosem gondoltam volna, hogy máris bemutatnak neki.
A srác ugyanis olyan tipikus szőke herceg, mintha épp egy tündérmeséből lépett volna elő, és Lili padtársa is. Abból ítélve, ahogy Lili viselkedett, először azt hittem, hogy együtt vannak, de így, hogy unokatestvéreként mutatta be, gyanítom, hogy ez a szoros kapcsolat hátterében az áll, hogy mindkettő egyke, ezért együtt nőttek fel. Vajon jó emberismerő vagyok?

A liliom és a jégcsap

- Szia, én Lili vagyok!
Szinte alig csöngettek még ki, de ez a lány már úgy ugrott elém, mint az a mókus, vagy mi a Pirosszkában, amikor kávét itattak vele.
- Szi...szia... - köszönök zavartan neki, hisz nem kellene máris udvariatlannak lennem. Ám mielőtt észbe kapnék, már új osztálytársak tömkelege terem előttem,, és sorra teszik fel a kérdéseiket, vagy mutatkoznak be. Nem is értem, miből gondolják, hogy ennyi nevet meg tudok jegyezni! Persze, aranyosak meg minden, de némi klausztrofóbiás érzésem támad, s segélykérően keresem Ádámot. Jelenleg ő az egyetlen, akit ismerek egy kicsit, s ezáltal az egyetlen biztos kapaszkodó, mielőtt a mélybe zuhannék. Ám a srác arca helyett valaki mást látok meg, ami leköti a figyelmem.

A bemutatkozás

Az orvostól szerencsére hamar kikerülök. Mint kiderül, nincs semmi bajom, nem ütöttem meg magam túlzottan. Azt persze, nem érti, hogy miért is vesztettem el az eszméletem egy ilyen apró dologtól, és ez számomra is furcsa, de inkább enged az órára, mielőtt elkésnénk, megígértetve velem, hogy ha bármi apró problémám akad, akár enyhe szédülés, rögtön eljövök hozzá, és pár nap múlva visszajövök ellenőrzésre. Kedves orvos, és figyelmes, de egy ilyen kis településen nem lep meg annyira, ha nem csak futószalagon akarja letudni a betegeit, hanem valóban foglalkozik is velük. Ez eddig az egyetlen jó pont az ideköltözésemben, mert a kezdés.. nos.. nem igazán ínyemre való.

Így hát röpke várakoztatás után térek vissza Ádámhoz, aki rögtön úgy pattan fel a székről, mintha legalábbis attól tartana, hogy nyaktörő vetődéssel kell elkapnia. Lemondóan sóhajtok.

- Nyugi, jól vagyok, csak ellenőrzésre kell majd visszajönnöm, meg ha bármi bajom van, de arról majd időben szólok, oké?

Szokatlan belépö

Mikor végre kinyitom a szemem, először csak foltot látok, ami olyan emberszínűféle, és egy fekete tócsa keretezi felülről. Szerencsére, nem kell sokat pislognom hozzá, hogy a tócsa tincsekké formálódjon, a folt közepén pedig egy orr és egy szempár is feltűnjön. Persze, bizonyára szája is van, de nem arra figyelek épp, elvégre nem valami lovagias első csókot várok egy vadidegentől. Egy igencsak... jóképű... vadidegentől. Na, nem, akárhogy néz ki, akkor sem ismerem, szóval ez így...

- Jól vagy? - zavar fel gondolataimból a szép fekete herceg, már csak a táltos paripa hiányzik alóla.

- Persze.. köszi. Csak egy koppanás, nem is fáj... - legyezgetek zavartan, mintha tényleg valami apróság volna.

- Az eszméletvesztés nem apróság. Fel tudsz állni? Jobb lesz, ha elviszlek az orvoshoz.

- Eszméletvesztés? Me... mennyi idő telt el?

- Csak fél perc, de az épp elég. Ha holtan esel össze, mert nem vittelek el megvizsgálni, szedhetem elő a konyhakést.