Másnap

Hangos csörgés harsan a mély csöndbe, s végtelen sötétségbe. Lassan nyitom ki a szemeim, s egyenesen a csillagmintás plafonra tekintek fel. Újabb reggel az új szobámban, s mivel éjjel semmi újat nem álmodtam, egy pillanatig úgy érzem, mintha a tegnapi nap lett volna egy furcsa álom. Új suli, új ismerősök, új srácok, egyáltalán... földi élet! Azt hiszem, nagyon megfogott az a tó jegén keringőzéses álmom, mert beletelik pár percbe, mire egyértelművé teszem saját magam számára, hogy mi a valóság, és mi az éjszaka képzelete.

Lenyomom a sipítozó ébresztőt, feltápászkodom az ágyból és ásítok egy nagyot. Utálok korán kelni, bár ezt lehet, hogy már említettem. Tipikus bagoly-életmódra vagyok berendezkedve, a csillagokat amúgy sem látni nappal, kivéve azokat, amelyeket a plafonomra festettem. Félálomban lesek ki az ablakon, rémlik, hogy vihar tombolt az éjjel, így nem árt tudni, hogy a puccos egyenruhán kívül mit kellene magamra vennem. A madarak vidáman csicseregnek, szokatlan hang még ez, a nagyváros folyamatos autózúgása után. Az mondjuk tény, hogy tetszik. A nagyvárosok fényei is elnyomják a csillagokat, az eget éjjel csak az ilyen csendes, erdős vidéken lehet jól megfigyelni. Hétvégén mindenképp kiköltözöm egy szép, nagy mezőre.
Ahogy kinyitom az ablakot, hogy megnézzem, mégis mennyire van hűvös odakint, ismerős alakra leszek figyelmes, ahogy a kerítésünknek dőlve bámul a semmibe. Egy szál rövid ujjú ingben, miközben engem borzongat a hidegfront levegője. De mégis mi a jeges rettenetet keres itt Fagy? Azt ne mondja senki, hogy engem vár. Az emeletről ráadásul látom, hogy Robi is errefelé közeledik, hiszen két házzal lakik arrébb, s pont útba is esik a házunk iskolába menet, na de miért is van rózsa a kezében? Ebből baj lesz!
Gyorsan bevágom az ablakot, nem érdekel, hogy a fiúk esetleg meghallják, s veszett sebességgel kapkodom magamra az egyenruhát, a vastag combzoknit, és a kabátkát, néhány húzás a hajamon a fésűvel, hogy kevésbé legyen kócos, majd beleszórom a táskába, ami eszembe jut, és már rohanok is le a lépcsőn.
- Kicsim, még nincs kész a reggeli, hová sietsz? - hallom Anyu hangját, ahogy nyitom ki az ajtót.
- Itt leszek kint, megvárom a szendvicset, de nem vagyok éhes! - válaszolok sietve, korgó gyomorral, és kiviharzok. Még épphogy hallok egy "baj van?" kérdést magam mögül, de már nincs időm válaszolni, ahogy a kaput nyitom, a két szőkeség épp farkasszemet néz egymással.
- Mi folyik itt? Mármint... most komolyan, ugye, nem azt találtátok ki, hogy el akartok kísérni reggel az iskolába? - csattanok fel, a két srác pedig mintha elszégyellné magát.
- Hát... Tegnap Veronika nagyon mérgesnek tűnt, úgyhogy arra gondoltam, biztosabb, ha nem egyedül mész... - szólal meg Robi, s ahogy válaszának végighallgatása után Endre szemeibe nézek, látom, hogy a szőke herceg a szájából húzta ki a szavakat. Aggódik? De... miért, Veronika miatt? Ennyire veszélyes lenne?
- Tudtad, hogy ez lesz? - vonom kérdőre Jegesmacit, válasza csak egy bólintás, úgyhogy folytatom. - Ha tudtad, hogy ez lesz, akkor miért csináltad? - fejem felemelem, hangom erélyessé válik. Velem aztán ne szórakozzanak, nem akarok belekeveredni a személyes ügyeikbe. Könyörgöm, még csak most költöztem ide! Kinek hiányzik, hogy egy hisztis bálkirálynő tönkretegye az életét?
Fagy viszont nem válaszol, csak komolyan néz rám. Sóhajtok egyet.
- Komolyan, fiúk, ez már túl megy minden határon. Mégis, kinek hisztek engem? Oké, elhiszem, hogy új lány vagyok, és ezáltal érdekesebb, mint a régiek, de egy napot töltöttem el a suliban, és nézzetek magatokra, máris úgy viselkedtek, mintha legalábbis randira akarnátok vinni! Elég volt, oké? még mielőtt komolyabban belemásznátok ebbe a hülyeségbe, közlöm, hogy nem áll szándékomban párkapcsolati ügyekkel foglalkozni, legalábbis nem most azonnal, hanem majd akkor, amikor reális döntést tudok hozni! Nem vagyok senki barátnője, senki tulajdona, senki anyukája, úgyhogy ne tapadjatok rám, mint valami pióca, és elegem van a féltékenykedős viselkedésből is!
A végére már egészen felemelem a hangom, de ez érthető. Dühít a dolog. A régi sulimban is ezt csinálták, talán azért, mert bár nem voltam épp pompomlány-jelölt, a vagány stílusom és a véleményem kerek-perec kimondása egyfajta trófeává tett a srácok között. Persze, egyik sem ért el eredményt, s valahol kifejezetten élvezet volt nézni, ahogy a Miszter Bálkirálynak is beletört a bicskája az udvarlásba. Reméltem, hogy itt értelmesebb srácok lesznek, de úgy tűnik, csalódnom kell. Hátat is fordítok nekik az utolsó szóval, ám akkor egy harmadik alakkal találom magam szembe. Egészen belesápadok a látványba... Vajon mióta állhat mögöttem Ádám? És... mindent hallott? A tekintetéből ítélve igen, és ki tudom találni, hogy magára is vett mindent. Nem is meglepő, hisz ő is része volt az általánosításomnak, de nem terveztem ezt így a szemébe mondani. Valahol, mélyen belül tudtam már szinte azonnal, hogy egy ilyen kifakadással a lelkébe taposnék, vele ennél finomabban kellene beszélni. És a legszörnyűbb, hogy ezt épp közvetlen közelről látom a szemében.
Pár szívdobbanásnyi ideig áll velem szemben, görnyedt testtartással. Bár magasabb nálam, ahogy fejét előrebillenti, hátát begörbíti, és szívfacsaró tekintettel néz rám a haja mögül, mintha előre bukkanó fürtjeinek függönye mögé akarna rejtőzni előlem, úgy érzem, én is összetörök.
- Ádám... - suttogom szinte némán a nevét, bár fogalmam sincs, mit mondhatnék. Hátrál egy lépést, én utánalépek, utánanyúlok, de elfordul, s néhány gyors lépéssel eltűnik a következő sarkon. Szaladok utána, ám ekkor Veronika lép elém,majdnem neki ütközve.
- Micsoda szívtelen kis csitri vagy! Hah! - szólít meg, karjait távolságtartóan összefogva maga előtt.
- Neked ehhez semmi közöd! - kiáltok rá, szemeimbe könnyek szöknek.
-  És ha igen? - kérdez vissza, elégedett mosollyal, amit legszívesebben egy csuklómozdulattal letörölnék a képéről.
- Ez a te műved?
- Azt neked kell kitalálnod! - kacsint, és közelebb lép, fejét magasra emelve, mintha fölém akarna tornyosulni. - Figyelmeztetlek, Kislány, jobb lesz, ha...
- Ha mi? - kérdez vissza egy hang mögülem, és Robi lép kettőnk közé. Egy pillanatra meglep, hogy nem Fagy az, ő kezdett Testőröset játszani.
- Ez a kettőnk ügye! - cicceg felháborodottan a kiskirálynő, és megrázza fürtjeit, elég nemtörődöm módon.
- Tévedsz, rám, és másokra is tartozik. Ne fenyegesd Anitát, mert rossz vége lesz. Azt hiszem, többen állunk mellette, mint melletted.
- Chö. Legyen! - von vállat, s egy legyintéssel tovább áll. Én viszont nem mozdulok, nem is fordulok utána, csak nézek magam elé, és küszködök a könnyekkel.
- Jól vagy? - kérdezi Robi, mire végre felnézek rá.
- Én... ezt... nem így akartam! - nyöszörgöm, mire magához húz, és átölel.
- Tudom, és sajnálom. A mi hibánk is, de tudod, nagyon várt már mindenki.
- Várt...?
- Nos... amint megtudtuk, hogy új lány költözik ide, és az osztálytársunk lett, felbolydult az egész város. A mi életünkben ez nagy esemény, persze, hogy izgatottak lettünk. Szeretnénk mihamarabb megismerni téged, összebarátkozni veled, de egyikünk sem tapasztalt az új ismeretségek terén. Itt amióta az eszünket tudjuk, ismerünk mindenkit. Együtt nőttünk fel, együtt játszottunk, egymással verekedtünk, néha ez a személy volt a mindörökkébarátunk, aztán pár év múlva már utáltuk egymást, és más vált az örökbaráttá. Ám őt is ismertük már, kicsi korunk óta. Te vagy az első, akivel fel kell építenünk a kapcsolatot, és senki nem tudja, hogy kellene elkezdenie, hol a határ, és azt sem, hogy mit szeretsz, vagy mit nem.
- Úgy érzem, megfulladok...
- Jaj, bocsi...! - enged el hirtelen, mire megrázom a fejem, bár kicsit legalább nevetek, mert ez valahol vicces.
- Nem úgy! Képletesen. Akárhová megyek, valaki követ, valaki a "nyakamon csüng", valaki velem akar lenni, és mintha egy egész tömeg állna szorosan körülöttem, elszívva minden levegőt tőlem.
Robi hátrébb lép pár lépést, mire majdnem újra magyarázkodni kezdek, hogy nem szó szerint értettem ezt a közelséget, és levegőelszívást. Ám ahogy a szemeibe nézek, és mosolyát is meglátom, leesik, hogy nem is azért tette, mert szó szerint értette volna. Ezt is képletesen kell venni.
- Akkor mostantól én leszek a Kis Herceg.
Elmosolyodok. Elég találó gondolat. A Kis Herceg is szépen, lassan, fokozatosan szelídítette meg a rókát. Csak leült, tisztes távolságban, és megvárta, míg a róka megszokja a jelenlétét, s apránként ült közelebb hozzá, egészen addig, míg végül össze nem barátkoztak. Ez pedig jól esik. Mármint... végre, legalább egy srác lesz, aki nem akar majd a nyakamba ugrani folyton. Bár, ez után talán Ádám is inkább elkerül majd, de majd valahogy megoldom.
Robi közben előveszi a zsebkendőjét, és átnyújtja nekem.
- Ádám majd meg fogja érteni. Talán nem olyan hamar, talán már mire beérünk a suliba, érteni fogja a helyzetet. Ha pedig kell, akkor majd segítek.
- Köszi! - mosolygok rá, és gyorsan megtörlöm szemeimet.
- Jobb is lenne indulni, mert el fogunk késni! - azzal karját nyújtja, én pedig rosszallóan nézek rá.
- És mi lesz a rókával?
Felnevet, s karját leengedve indul el lassan, én pedig némi távolságot tartva mellé sorolok.
- Nem vagyok egy törékeny virágszál, hogy folyton támogatni, segíteni, és megvédeni kelljen... - váltok némileg témát.
- Nem is azért akarunk támogatni, segíteni, vagy megvédeni. Ez amolyan alapvető udvariasság. Kedvesek akarunk lenni veled, hogy megkedvelj minket. Azt nem lehet úgy, ha bunkók vagyunk, és elfelejtünk mindent, amit egy úriembernek tudnia kell. A többiek, fiúk és lányok egyaránt, továbbra is keresni fogják a társaságod, ahol csak lehet, és megragadnak majd minden alkalmat arra, hogy akár csak két szót is válthassanak veled. Akár tetszik, akár nem, te vagy itt a sztár, az újdonság, a ragyogó lámpás, ami felé megbűvölten zümmögnek az apró bogarak, teljesen figyelmen kívül hagyva a lehetséges veszélyforrást. Úgyhogy.. ne csapj oda nagyon. Inkább szólj, és segítek.
- Rendben... - sóhajtok ismét fáradtan, nem elég, hogy korán kell kelnem, még az életemet is bonyolítják. - Igyekszem észben tartani, bár ettől még gyűlölök fulladozni.
- Mit szólnál hozzá, ha hétvégén tartanánk egy ismerkedős bulit a tóparton? Egy kis tábortűz mellett beszélgetnénk, mesélnél magadról mindenkinek, lenne lehetőségük kérdezni, te pedig válaszolnál. Szólnék mindenkinek, hogy várja ki türelemmel a szombatot, akkor talán kevésbé fognak rád tapadni.
- Ez jól hangzik. Szalonnát is sütünk?
- Akár bográcsban s főzhetünk, csak legyen egy szakács!
- Áh, egyre inkább bejön az ötlet! Már a számban ízem az ízét...
- Akkor megbeszélve, szólok mindenkinek! - jelenti ki, majd kicsit megszaporázza a lépteit, s int egyet felém. Az iskola már csak egy saroknyira van, gondolom, előresiet, hogy szóljon, mielőtt még a nyakamba kapok egy egész osztályt.

A terve persze, sikerülni is látszik, mindenki köszön ugyan, de senki nem tolja magát a képembe, kérdésekkel és egyéb zavaró tényezőkkel. A padomon persze, egy kis csomag vár, rajta a vörös rózsával. Az uzsonnám, és egy kis csomagolt reggeli, amit elfelejtettem megvárni. De hogy került ide?
Ösztönösen Fagy felé pillantok, aki bár mereven bámul kifelé, a szeme sarkából valójában engem figyel, egészen addig, amíg rá nem nézek. Csak egy pillanat erejéig találkozik a tekintetünk, amiből számomra egyértelmű, hogy ő hozta utánam az uzsonnát. Valószínűleg anya őt kapta el a kapuban, amikor én Ádám után siettem, Robi meg utánam. A rózsa viszont... nem volt már akkor Robi kezében, s ahogy felé kapom a tekintetem, látszik, hogy ő sem érti, hogy került ide a virág. Visszanézek Fagyra, s sápadt arcán mintha... pírt vélnék felfedezni. Elmosolyodok. Utánam hozta volna? Azt hiszem, ő is megbánta ezt a "tapadást", most még a szemembe sem akar nézni. Ám ez nem aggaszt, sejtem, hogy hamar túl fog lépni ezen ő is, és ha igazán szükségem lenne rá, egy pillanat alatt mellettem teremne. Ami már jobban aggaszt, az az, hogy Ádám még mindig nincs sehol.
Leülök, és mielőtt még becsöngetnének, gyorsan bekapom a rántottás pirítóst, amit Anya reggelire szánt, külön-külön adagolva, de összecsomagolta ügyesen, a benne lévő uborkakarikák halkan ropognak fogaim alatt. Legalább nem üres gyomorral esek neki a mai napnak. A felét betermelve elcsomagolom az ételt, amikor felbukkan Ádám, szinte egy lépéssel előzve csak meg a tanárt, és némán ül le mellém, mintha csak egy üres hely tátongana továbbra is a padban.
- Ádám... - szólítom meg halkan, de nem reagál, s mivel a tanár érkezik, suttogásra váltok.
- Ádám, én... sa...
- Hallgass.
A szó vége bennem marad. A hangomat mintha elvágták volna, egyenesen a torkomban, egy éles késsel, s kénytelen vagyok visszanyelni. Keserű érzés, mintha csak epét nyelnék, a fejemet pedig lassan fordítom előre. Szemeimet szorosan becsukva sóhajtok pár mélyet, aztán elkezdődik az első óra, én pedig igyekszem tudomást sem venni a mellettem ülőről, hátha az megnyugtatja.