Bájkeverés...

- Ezt hogy csináltad? - fordul meg a széken előttem Ákos, s mivel a válasz sokakat érdekel, Panna, Ádám, Robi, Lili, Fagy, és még néhány érdeklődő diák rögtön körém tobzódik. Rita épp a büfébe ment le, de mindenkit meglepett az óra elején. A tanár ugyanis őt szólította fel, és valószínűleg az előző beszélgetésből merített erőt ahhoz, hogy meg merjen szólalni. Persze, sokat nézett rám, úgyhogy támogató-bíztató tekintettel, kíváncsian vártam, hogy mit fog mondani, ez pedig megnyugtatta. A pillantásokat viszont mindenki észrevette.
- Egyszerű... - vontam vállat - figyeltem rá, és az igényeire. Persze, egy kicsit rá is segítettem...
- Ezt nem értem... - rázza meg a fejét Panna. - Én mindig figyelek rá, de mégsem beszél.
- Azért, mert nem várod ki, amíg megszólal. Körülbelül a szükséges idő felénél szólalsz meg, és elkezdesz beszélni, belé fojtva a szót ezzel. Pedig ha kivárnád, míg végre megszólal, és eldöntendő kérdések helyett megválaszolandót tennél fel, veled is ilyen kommunikatív lenne.

Panna elpirul.
- Jól van na, olyan lassan válaszol!
- Épp ezért kell hozzá rengeteg türelem, és érdeklődés. Ha azt érzi, hogy sürgetik, vagy hogy nem érdekli a másikat, hogy mit mond, akkor inkább nem mond semmit. Ha attól fél, hogy kigúnyolják, ha megszólal, vagy kinevetik, amiért butaságot mond, akkor megint nem fog megszólalni. Ezért sem tud szóban felelni. Folyamatosan attól retteg, hogy valami rosszat mond, vagy csak bakizik egyet, mert kicsit összeakad a nyelve, és mindenki hangos gúnykacajban tör ki, és ujjal mutogatnak rá, és kinevetik. Ezt pedig úgy próbálja meg elkerülni, hogy igyekszik elkerülni mindenki figyelmét, pedig valójában arra vágyik, hogy őt is kérdezzék, vele is foglalkozzanak.
- Hú..! Honnan tudsz te ilyeneket? - kérdez rá Lili döbbenten, mire lesütöm a szemeimet egy apró mosollyal.
- Korábban én is ilyen voltam.
Érzem, ahogy lélekben mindenki lép hátra egyet, miközben fizikailag a helyén marad. Igen, elég megdöbbentő kijelentés...
- És mi történt? - kérdez ezúttal Robi.
- Nos... lett egy barátom. Hasonló jellem volt, mint Panna. Azzal a különbséggel, hogy ő kivárta, míg végre megszólalok. De egyébként jött, mint egy tornádó, és magával ragadott.
Mindenki Pannára néz, aki ebbe is belepirul.
- Jól van, jól van, értem, értem! Majd... megpróbálok többet várni... - szól halkan.
- Mindenkinek van valami, amit meg kell tanulnia - kacsintok rá. - Van, akinek beszélni, van, akinek hallgatni - pillantok fel sokatmondóan Fagyra, amire ő egy jeges pillantással és vállvonással reagál.
- Én azt tanultam meg, hogy próbáljak megértő lenni, és tegyem félre az ítélkezést. Ez a legfontosabb. Mert az, hogy mit várnak el tőled, sokat befolyásolja a jellemedet is. Mármint... ha valakit mindenki ügyetlennek gondol, és folyton azt hallja az illető, hogy úgysem fog neki sikerülni, bármivel próbálkozik, ő maga is elhiszi azt, és elszáll minden önbizalma, ettől pedig ügyetlenné válik, és el fog rontani mindent.
Végignézek a csapaton, s látom, hogy most egy kicsit mindenki magába néz. Senkinek nem találkozik a tekintete máséval, maguk elé merednek. Én pedig megértően elmosolyodok.
- Na de elég ebből mára! Kezd megint túl nagy lenni a tömeg körülöttem! - vigyorodok el, mire Ádám vállon vereget.
- Nyugi, holnap annyit levegőzhetsz majd, amennyit nem szégyellsz!
Értetlen pillantásomra Robi reagál.
- Szerdán gyakorlati nap van. Nem szóltak még?
- Nem - rázom meg a fejem. - Mi az, hogy gyakorlati nap?
- Minden osztálynak van egy napja a héten, amikor tanári vezetéssel gyakorlatra megy. A miénk a szerda. Ilyenkor kimegyünk az erdőbe, és megnézzük a fák állapotát, vagy gondozzuk a kerteket, és egyéb ilyen dolgokat csinálunk. Közelebb kerülünk a természethez, tanulunk az erdő egyensúlyáról, meg ilyenek. Meg persze, tájékozódást és ilyesmit is. Szóval bármit, aminek mondjuk nagy haszna van, ha esetleg eltévednél az erdőben. És persze, hogy a környező erdőt megismerjük, és tudjuk mindig, hogy hol vagyun, és mi merre található. Mire elvégzed a sulit, a tenyered idegennek fog tűnni a környékhez képest.
Nagyokat pislogok, mindenki kíváncsian várja a reakciómat.
- Ez tök jó! - kiáltok fel, és valóban tetszik az ötlet. Mondtam ugyebár, hogy sokat túráztunk anyuval, és igazából reméltem, hogy hétvégén még elég jó idő lesz ahhoz, hogy elmenjünk kirándulni egyet, ez viszont megoldja a problémámat. Csak elő kell halásznom a túrafelszerelést, és felkészülni mindenre.
- Gondolom, vigyek kényelmes ruhát, túrabakancsot, teát és szendvicset...
- Igen, ilyenkor magunk gondoskodunk az ebédünkről - veszi át a szót Ákos. - De van, aki visz abroszt, mert ebédidőben tudunk piknikezni, és néhány helyen vannak ilyen padok és asztalok, amik köré le lehet ülni. Néha van, hogy a tóparton bográcsozunk egyet, olyankor a környéken van a gyakorlat, és egymást váltva főzzük meg az ebédet, holnap viszont a hegyekbe megyünk majd, szóval szendvics lesz a menü!
- Okké! Akkor szendvics! És sütit is szoktatok vinni?
- Az attól függ, hogy kinek volt kedve előző nap sütögetni... - szól most Ádám.
- Pontosabban kinek az anyukája... - fűzi hozzá Fagy mély, jeges hangszínnel.
- És... csak a mi osztályunk lesz ott... ugye?
Egyszerre bólogatnak. Rendben, akkor a vöröskének nincs sok esélye felbukkanni. Vajon neki mi a Dávid-féle beceneve? Ravaszdi Róka?
Csak mi, huszonketten, hacsak nem betegszik le valaki, akkor kevesebben.
- Remek! - csapom össze a tenyerem, már nagyon várva a holnapot. Remélem, hamar vége lesz a mai napnak, mert a holnap annál közelebb lesz! Juhé!
Az univerzum pedig mintha meghallaná a vágyamat, és varázsütésre teljesítené is, ugyanis becsöngetnek, a mai nap utolsó órájára.

Óra után kényelmes tempóban indulok a többiekkel az ebédre. Itt van Rita is, ráadásul nem mögöttünk kullog, hanem a többiek közt sétál, és még mosolyog is. A változás már elindult, benne és a környezetben is, bár még csak az első lépéseknél tart. Még mindig hallgatag, de most már legalább észreveszik. Már-már fordulnánk be az ebédlőbe, amikor eszembe jut, hogy a táskámban hagytam az ebédjegyet.
- Ó, a manóba! Mindjárt jövök, menjetek csak!
- Mi történt? - fordul vissza Ádám.
- Csak az ebédjegyet hagytam ott...
- Odaadják anélkül is az ebédet, nyugi!
- Nem baj, én szeretem legálisan intézni a dolgokat! - kacsintok rá. - Menj csak, egy pillanat, és utolérlek!
Ádám int egyet, és megy tovább a többiekkel, én pedig sprintben loholok a terembe, majd vissza az ebédlőbe. Persze, mire visszaérek, a sor már kicsit megnőtt, érkezik a többi osztály is, néhány emberrel előttem Dávid, én egy ismeretlen, tejfelszőke, meglepően vékony lány mögé állok be, aki gondolom, a barátnőjével cseveg bizalmasan. Jó barátok lehetnek, mert szinte befejezik egymás mondatát. Elmosolyodom, mindkettő nagyon kedvesnek tűnik, idővel majd őket is biztos megismerem. Észrevesznek, összemosolygunk, aztán haladnak tovább a sorral, ahogy én is, amikor kicsit megszédülök.
- Vigyázz, el ne ess, Tündérem! - duruzsol egy ismerős hang a fülembe, s tenyereket érzek a felkarjaimra simulni, mintha az ájulástól akarnának megmenteni... vagy épp belerángatni abba?
- Hagyj békén... - nyöszörgöm, küzdve a vonzás ellen, s megpróbálom lefejteni "Róka Rudi" ujjait a karjaimról, de erősen fog. Már-már úgy érzem, lassan ismét körülölel az ijesztő sötétség és a karjaiba ájulok, amit az elmém a legkevésbé szeretne, amikor hirtelen egy másik sötétség tűnik fel bennem. Ez a sötétség meleg, bársonyos, mint egy nyári éjszaka, és eltaszítja magától a hideg és ijesztő teljes sötétséget. Tompán hallok egy női hangot, mintha azt mondaná, hogy valamelyik tanár hív. A Ravaszdi hangja unottan és morcosan csattan, az ujjak lecsúsznak vállaimról, s bár állásom még bizonytalan, egy kellemesen hűvös és puha kéz a vállamon megtart. Nem fizikailag, inkább valamilyen lelki erő tekintetében.
- Jól vagy? - hallom az előbbi női hangot élesebben. Felnézek, és egy sötét hajú, világos bőrű, és leírhatatlanul kék szemű lány néz rám mosolyogva. Jól esik a hideg kezének érintése, az a fajta, amikor a nyári kánikulában már az ájulás kerülget, és akkor egy lágy, hűvös fuvallat enyhülést hoz.
- Igen, köszönöm. Hová lett a...
- ...pióca? - nevet fel. - Azt mondtam neki, hogy az egyik tanár hivatja. Most azonnal.
- Szokták hivatni a tanárok ilyenkor?
- Előfordult már jópárszor. Persze, most senki sem keresi, de legalább elhúzott!
- Nem lesz mérges, amiért becsaptad?
- Az lesz, de el tudok bánni vele... - von vállat.
- De jó neked! Hogy csinálod?
- Ó, sokat kell még tanulnod, ifjú Padavan! - bök oldalba, én pedig felnevetek.
- Na, ilyet sem hallottam még errefelé, de köszi! Üdítő változatosság!
- Szívesen. A piócával meg csak nézz szembe bátran!
- Majd megpróbálom... - válaszolok kissé bizonytalanul. - Egyébként An...
- Anita, az új lány! - bólogat, én pedig csatlakozom hozzá.
- Persze, itt mindenki tud rólam.
- Még szép, újdonság vagy. Én pedig Kriszti.
- Örvendek! Dávid osztályába jársz?
- Óh, a Farkas-komáéba, igen! Szerintem még találkozunk! - kacsint rám, s tovább indulunk, két külön asztal irányába, mivel közben mindketten felpakoltuk az ebédet a tálcáinkra. Mire a vöröske visszaér, én már a többiek közt ülök az asztalnál.

Az ebéd lassan fogy el, jót csevegünk a többiekkel. Úgy látszik, néhányan próbálják követni a jó példámat, és kérdeznek Ritától, majd türelmesen kivárják a választ. Kész sikerélmény mindegyikük számára, amikor végre bővebb választ is kapnak, de már két szónak is örülnek. Én is elcsevegek erről-arról, főleg a holnapi napról még, mindenki elmondja, mit fog hozni még, ami jó, mert senkinek nem juthat eszébe minden, és látni is egy-két megvilágosodott tekinteten, hogy már megint kifelejtettek valamit. Őszintén szólva, a zseblámpa gondolatánál nekem is elkerekedik kicsit a szemem, én bizony, simán otthon hagytam volna. A váltás zoknival viszont én adok egy-két ötletet a többieknek.
Hamar végzek az ebéddel, mintha a gyors étkezés hamarabb elhozná a holnapot, pedig nem kerülök közelebb hozzá azzal, hogy előbb betermelek mindent. Végül is, teljesen mindegy, hogy azt a húsz percet itt töltöm el, vagy otthon, mert attól még nem vagyok húsz perccel előrébb. Ettől még viszont én felpattanok, és már indulok is, hogy visszavigyem a tálcát, amikor meglátom, hogy a fiúk egy emberként állnak fel a félig elfogyasztott ebédjük mellől, úgyhogy gyorsan visszafordulok.
- Nincs szükségem gardedámra, köszönöm! Egyetek rendesen! - s mintha parancsot adtam volna ki, visszaül mindenki a helyére, és morcos pillantásokat vetve felém, folytatják az evést. Remélve, hogy nyugtom lesz, elindulok hazafelé, élvezve a szabadságot, hogy nem kell pironkodva fogadnom Robi bókjait, csendben tűrnöm Fagy hallgatását, vagy épp próbálva levegőt kapni Ádám ragaszkodó közelségétől. Már félúton járok hazafelé, amikor viszont ismét elkap egy ismerős-utált érzés, és megszédülve a mellettem lévő ház falának támaszkodom.
Bence zöld tekintete tűnik fel előttem, és a vörös üstöke. Gyorsan végezhetett az ebéddel, fogalmam sincs, hogy került ide. Érzem, ahogy a gyomrom bizseregni kezd, ő pedig csak közeledik, míg két tenyere vállaim mellett nem éri a falat, szinte satuba szorítva engem ezzel. Szédülök, és ismét érzem a rémisztő sötétség fojtogatását.
- Megvagy, Tündérkém! - mosolyog rám magabiztos félmosollyal, és kicsit közelebb hajol.
- Ne szólíts így!
- Miért? Nem tetszik? Nekem igen, szerintem nagyon illik rád!
Kacsint, és ebbe beleszédülök. Eszembe jutnak Kriszti szavai, nézzek szembe a félelmemmel, hát úgy döntök, megteszem, belenézek Bence szemeibe, de bár ne tettem volna! A pillantása olyan igéző, egy pillanat alatt belezuhanok, elveszek benne. Szól még, de már nem értem mit, egy szavát sem tudom érzékelni, csupán hangját hallom, ami egyre duruzsolóbb, és érzem, ahogy a gyomromban tomboló pillangók épp őrült keringőzésbe kezdenek. Kimelegszem, az arcom is elvörösödik, s valahol a hasam környékéről lázas forróság kezdi elönteni a testem, sebesen kúszva legtávolabbi porcikáim felé. Válaszolnék valamit, de nem jön ki hang a torkomon, bár ajkaim kinyílnak. A kép lassan elsötétül, szemeim már csupán félig vannak nyitva. Nem, nem hagyom, nem hagyhatom, hogy még közelebb jöjjön! Nem engedem, ez nem én vagyok, s bár belül ordítok, minden porcikám sikoltozik, s eszelősen tenne valamit, mozdulna, tiltakozna, egyszerűen semmi, de semmi nem működik. Bence már olyan közel van, hogy ajkaimon érzem a leheletét, s az egyetlen, amire képes vagyok, az a kezeim lassú emelése, ami valahogy nem megy feljebb a derekánál. Utolsó, kétségbeesett tiltakozásomban megmarkolom az ingét, de ez sem elég ahhoz, hogy eltaszítsam magamtól. Ha egy aprót mozdul még, akkor vége, érzem jól, s most kívánom pokolra azt a bizonyos szemeibe nézést. El fogok veszni. Ha megteszi... akkor menthetetlenül belezuhanok egy feneketle kútba, amiből soha többé nincs menekvés. Úgy érzem magam, mint valami buta, szerelmes bakfis, aki elhiszi a suli legmenőbb fiújának, hogy pont őt, a kis szürke egérkét szemelte ki annyi lány közül, aztán meg majd jól hoppon marad, amint a srác megkapta, amit akar. De... igazából mit számít? Mármint... lássuk be, Bence végül is roppant helyes, ez a vörös hajszín elképesztően sármossá teszi. Azt hiszem, kifejezetten szerencsés vagyok, hogy pont én, mármint pont tőlem akar valamit, annyi lány közül! Félek, hogy ha megmozdulok, elijesztem. Túl mohónak hinne, ha én hajolnék közelebb, és faképnél hagyna, de szerencsére nem bírok mozdulni, nem tudom magamhoz húzni, nem vagyok képes egy kicsit, csak icipicit ellökni magamat a faltól, hogy végre megérintsem, megízleljem, és átadjam magam...