Egész úton hazafelé...

Az ebédet követően Pannával és Ádámmal együtt indulunk kifelé, ám szemem sarkából látom, hogy Fagy is elég szorosan jön mögöttünk. Panna is észreveszi ezt, mert megszólítja Ádámot, elkapva karját, és mutatni akar neki valamit. Cseppet sem feltűnő, de épp elég arra, hogy mire észbe kapok, Jegesmaci már mellettem álljon, és némaságával jelezze: kész hazakísérni engem. Ádám még visszanéz rám, s bár nem örül, int nekem egyet, úgyhogy visszaintegetek, majd a jeges tekintettel farkasszemet nézve sóhajtok. Biccentek egyet, jelezve, hogy mehetünk, majd irányba fordulok, és néma testőröm mellett lépek ki az iskola kapuján, gyakorlatilag a leesett állú Három Grácia orra előtt. Igyekszem emelt fővel, és széles mosollyal távozni, mint aki már roppant mód várja, hogy kettesben maradhasson álmai jégcsapjával, hátha megpukkad a... Nyuszómuszó. Meg a két picipocok is. Csak azzal nem számoltunk, hogy ez az akció sokaknak fel fog tűnni.

Valóban, ahogy visszapillantok, az egész iskola nagy szemeket mereszt - már aki épp kinn volt és látta az akciót ugyebár - köztük a Szőke Herceg és Lili is, sőt, egy pillanatra mintha Dávidot is látnám, aki társaival együtt, felvont szemöldökkel bámul minket. Remek. Tökéletes bemutatkozás, de tényleg. Panna ezért még kapni fog.
Megvárom, míg befordulunk a sarkon, addig játszom a szerepet, és Fagyra mosolygok. Még szerencse, hogy van érzékem a színészkedéshez, és kellően hihetően elő tudom adni ezeket a dolgokat. Meg mást is, amikor épp arra van szükség. Ám ahogy végre kikerülök a tekintetek kereszttüzéből, már nincs szükség további színjátékra, így el is engedem magam egy nagy sóhaj keretében.
- Gondolom, most egész úton hazafelé végtelenül csendes némaságban kell bandukolnom... - jegyzem meg, mire Fagy a szeme sarkából rám pislog.
- Nem.
- Akkor nem zavar, ha beszélek?
- Nem.
- Gondolom, te viszont nem nagyon fogsz mesélni a helyiekről...
- Talált.
Megforgatom a szemeim.
- Játsszunk akkor igen-nem-talánt? Na jó, én mondok valamit, te pedig elmondod, hogy igaz-e, vagy sem, az úgy megfelel?
- Tökéletesen.
Egy pillanatra úgy érzem, meg fogok őrülni, mire hazaérünk. Persze, Jegesmaci nem siet, teljesen illik rá a név. Még a medvék is gyorsabban cammognak ezen tempónál. Alapjáraton türelmesnek tartom magam, már más emberekhez képest, de Fagy mintha egyenesen visszafelé haladna ezzel a tempóval. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy esetleg meggyorsítom lépteim és vagy követ, vagy lemarad, de győz a kíváncsiságom. Kitartás, Anita, kitartás!
- Akkor kezdjük Ádámmal. Kedves srác, bár úgy hallottam, hogy mindenki számára egy hatalmas kérdőjel. Zárkózott, és nem szól semmit, ti pedig nem igazán kedvelitek egymást. Bár inkább Robival van baja, ők ketten mintha tűz és víz lennének. Vagy talán... fény és sötétség.
- Telitalálat.
- Tessék?
- Azok.
- Fény és sötétség?
Bólint egyet, én pedig felvonom a szemöldökeimet. Igazából teljesen korrekt. Robi a szőke hajával, tiszta, világos tekintetével és szőke herceges stílusával maga a fény, a ragyogás, a világosság. Le merném fogadni, hogy az iskolán kívül is világos színeket hord. Ezzel szemben Ádám sötét hajú, zárkózott, titokzatos. Az éj mindent elrejt, tele van titkokkal, misztikummal, pont, mint amilyennek Ádámot láthatják a többiek. Ez pedig egészen összepasszol a macskaságommal, Dávidnak tényleg jó szeme lehet ehhez. A macska ugyanis roppant jól lát a sötétben, ahogy számomra is nyitott könyvként funkcionál Ádám.
- Haladjunk tovább - folytatom hangosan gondolatmenetemet. - Ádám tehát maga a titokzatosság, de csak kevesen látnak át ezen, vagy szinte senki, rajtam kívül. A felszín alatt viszont valójában nagyon érzékeny, és barátokra vágyik, arra, hogy megértsék, és odafigyeljenek rá.
- Pontosan.
- És ezt te honnan tudod? - pislogok kísérőmre.
- Megfigyelés.
- Szóval.. nem csak ábrándozol, amikor épp kifelé bámulsz az ablakon?
- Ahogy mondod.
- Ééééértem. Jó kis álca!
- Köszönöm.
Sóhajtok. Kezd fogyni a türelmem, mármint ezek az egy, esetleg néhanapján kétszavas válaszok, már-már hangsúly nélkül kezdenek kiborítani, úgyhogy épp itt az ideje, hogy egy kicsit megpróbáljam kihozni őt a sodrából.
- Volt egy fekete-fehér, monoklis szemű nyuszija, akit Pamacsnak hívtak, és nagyon szerette, de három éve meghalt.
- Így van.
- Tényleg? - pislogok nagyokat, ám Fagy komoly pillantásából ítélve tényleg így volt. Na, erre majd rákérdezek Ádámnál. Most viszont valami még meredekebb kellene. Mondjuk...
- A szülei pedig sosem szerették őt eléggé, ezért tavaly Ádám bekattant, és a Sátánnak szentelt, szertartásos áldozatbemutatás keretein belül brutálisan lemészárolta őket, és mindkettőt elásta a hátsó kertben, aminek te véletlenül szemtanúja voltál.
- Telibe.
Na, itt most én fagyok jéggé. Megtorpanok, és hatalmas szemeket meresztek Fagyra. Mármint... azt még talán elhiszem, hogy volt egy Pamacs nevű nyuszija, de hogy megölte volna a szüleit?
- Tényleg??
- Nem. Vicceltem.
Mindezt persze, fapofával közli, legfeljebb csak az utolsó szónál látok aprócska felfelé rándulást a szája sarkánál, mint aki épp mosolyt kívánna elfojtani.
- Akkor nem igaz?
- Nem igaz!
A szívemről akkora szikladarabok görögnek le, amik egyenként is agyonnyomnák a házunkat. A frászt hozta rám a Jegesmaci. Mindenesetre, örülök, hogy ez nem igaz. Illetve... nagyon remélem, hogy tényleg csak vicc.
- Akkor inkább haladjunk tovább - terelem a szót gyorsan, természetesen Robi és Lili a következő célpontom. - A Szőke Herceg egyke, ahogy unokatestvére, Lili is. A szüleik kapcsolata a mai napig szoros, ezért ők ketten gyakorlatilag együtt nőttek fel, és mivel Lili mindig imádott hercegnőset játszani, természetesen Robi kapta folyton a megmentő szerepét, aki kiszabadítja a lányt a sárkány karmai közül a toronyból, hősiesen és lovagiasan.
- Ügyes.
- Áh, ezt szinte semmiség kitalálni. Ahogy azt is, hogy Robinak van egy olyan oldala, amit csak Lili ismer, és hogy ők ketten úgy kötődnek egymáshoz, mintha csak testvérek lennének. Ráadásul az egyetlen, aki valóban tudja kezelni a lány hiperaktív pörgését, az Robi.
- Így van.
- Egyébként nagyon jó táncos, hisz Lilivel táncolnia is kellett elég sokat, a kedvenc műfaja viszont titkon a balett. Otthon harisnyában és lábujjhegyen szokott padödőzni.
- Ahogy mondod.
Megrökönyödve nézek ismét Fagyra.
- Ha ez igaz, akkor...
- Mérget vehetsz rá.
- Na jó. És mi van, ha azt mondom, hogy titkon ő és Lili kicsi koruk óta szerelmesek egymásba, össze akarnak házasodni, de mivel mindenki ellenezné, ezért egyelőre titkolják, és arra készülnek, hogy ha már meg tudnak állni a saját lábukon, akkor elszöknek, és új életet kezdenek valahol együtt.
- Pontosan.
Jéggé dermedve állok meg.
- FAGY!
- Megint bevetted.
Elkerekedett szemekkel nézhetek rá, emiatt kicsit mintha ő is meglepetten nézne vissza rám. Kezdem érezni, ahogy a harag hamarosan elönt. Még egy ilyen vicc, és nem tudom, mit csinálok.
- Oké, ugorjunk inkább. Mondjuk Ákosra.
- Ákosra.
- Ákos egy igazi vesztes. Kicsi kora óta halálosan szerelmes Veronikába, aki ugyan, ráhederít, de csak annyira, hogy kihasználja szegény fiú szerelmét. Ha viszont nem tudna előnyt kovácsolni Ákosból, akkor valóban észre sem venné. Persze, így is nagyon mostohán bánik szegénnyel, lekezelő és szemét.
- Eléggé.
- Ákos egyébként szintén egyke, ráadásul az édesanyja neveli, egyedül. Apukája vagy elhagyta őket, vagy meghalt, esetleg olyan munkát végez, ami miatt alig van itthon, ezért szegény fiúnak nincs egy normális apaképe, egy férfiideál, amit követhetne. Anyukája túlzottan elhalmozza szeretettel, és a széltől is óvja, ezért is ilyen kis esetlen.
- Igen, ezért.
- Persze, valójában titkon egy szuperhős, lézertekintettel, repülés képességével, és ehhez csak el kell dobnia a szemüvegét, amely annyira megváltoztatja a külsejét, hogy soha senki nem ismeri fel, kivéve téged, mert te észrevetted, hogy amikor a szuperhős megjelenik, Ákos hirtelen eltűnik, és persze, hasonlítanak is egymásra, mint az ikrek.
- Eltaláltad.
Összehúzott szemekkel sandítok a szöszi fejére.
- És már megint viccelsz, mi?
- Természetesen.
- Kiszámítható vagy!
- Nem értek egyet.
- Na jó, akkor jöjjön Dávid, aki egyébként valójában egy vérfarkas.
- Az is.
- Te pedig megint viccelsz.
- Te meg komolytalankodsz.
- Oké, akkor most bájos kísérőm kerül terítékre! Imádod a hideget, a fagyot, a telet, a havat, az érzelmek, és azok kimutatása pedig az ellenséged. Pedig valójában a szíved mélyén te is tele vagy érzésekkel, ám fiatalon megtanultad valami tragédia folytán, hogy nem szabad őket kimutatni, azóta pedig játszod a jegesmacit, és vársz valakire, aki elég közel kerülhet hozzád, és felolvaszthatja jégszíved, bebizonyítva, hogy az érzelmek igenis, fontosak, és végre lesz bátorságod hozzá, hogy kimutasd őket.
Néma csend telepedik ránk. Percekig nem szól semmit, hosszú percekig, ami alatt viszont az én buksimban folyamatosan kattoghatnak a fogaskerekek. Lehet, hogy túl messzire mentem? Esetleg bántóan fogalmaztam? Megsértettem volna? Bár... amilyen mufurc, talán még egy sértődés is kirángatná ebből az érzéketlen, fapofával-viccelős állapotából. Már épp azon szavaimat rágom, amelyekkel kifejezhetném, mennyire sajnálom, ha megbántottam, amikor egy sóhaj törik ki belőle, s megszólal.
- Nem tagadom.
Nem néz rám, csak bámul maga elé, kissé felfelé, az égre. Ekkor értem meg, mire fel volt ez a csend. Mármint... valóban így van, ahogy elmondtam, s eltartott egy darabig, míg ő is lerendezte magában a dolgot, s rávette magát a válaszra. Félrebillentem a fejem, és hogy oldjam az érezhető feszültséget, amit ez az őszinte vallomás hozott elő, úgy döntök, neki is mondok valamiféle tréfásat.
- Titkon egyébként többféle harcművészeti ághoz értesz, és természetesen valamiféle jégmágiához is, mint valami jégkirály. Nyáron te hűtöd le mindenki italát egy könnyed kézmozdulattal, télen pedig akár egy szál fürdőgatyában is tök jól éreznéd magad. A szobád leginkább egy hűtőkamrára emlékeztet, de a belső alacsony hőmérsékletet te magad csinálod, és azért sincsenek barátaid, mert egyiket sem engednéd be a szobádba, ahhoz ugyanis ki kellene olvasztanod azt.
- Valóban.
Oldalra sandítok, tekintetemből bizonyára könnyedén kiolvasható, hogy gyanakszom.
- Többé nem dőlök be neked! - jelentem ki, amit ő egy apró pillantással "jutalmaz" a szeme sarkából, majd visszafordul az ég felé.
- Úgyhogy mivel nem vagy képes kellően vastag jégpáncélt varázsolni a tó felszínére, hogy nehogy beszakadjon alattunk a jég, ne is ábrándozz arról, hogy keringőzni fogok veled a tó jegének közepén!
Fogalmam sincs, miért mondtam ezt. A szavak csak úgy jöttek maguktól, még most sem fogom fel igazán a jelentésüket. Ám Fagy megtorpan, és ezúttal valóban elérem a célom, pedig egyáltalán nem akartam. Az érzelemmentes arcra a döbbenet vonásai költöznek, már-már tátott szájjal pislog rám, s még hangja is remeg, mikor megszólal.
- E... emlékszel rá?