A gyöztes

Órán úgy döntöttem, nem hagyom, hogy Veronika nyerjen. Egyszerűen nem ér annyit, hogy hagyjam neki a dolgot, ez pedig azt jelenti, hogy Ádámmal azonnal helyre kell hoznom a dolgokat.
Persze, a dolgom nem könnyű, épphogy kicsöngetnek, és Ádám már ugrik is, hogy minél hamarabb minél messzebb kerüljön tőlem. Én viszont már felkészülten pattanok utána, nem foglalkozva az uzsonnával. Majdcsak kibírok még egy órát.
Sajnos, úgy tűnik, Ádám még így is egy lépéssel előttem jár, épp bekanyarodik az egyik sarkon, én pedig fordulnék utána, amikor majdnem nekimegyek valakinek, és leesik az állam.


A srác nem egy hétköznapi látvány. Igazából... azt sem tudom, hogy néz ki pontosan. Mármint, ha megkérdezné valaki, milyen színű a haja, vagy a szeme, azt válaszolnám, nem tudom, még az után is, hogy úgy érzem, hosszú percekig csak bámulok a szemébe, mire végre megszólal, bársonyos, borzongató hangon. A hideg keringőt jár a hátamon a bizsergéssel, de ez valahogy elképesztően jól esik.
- Szia. Te vagy az új lány?
Fogalmam sincs, mi történik velem. Próbálnék kinyögni valami választ, de hang nem jön ki a torkomon. Egyszerűen... elvesztem ebben a pillantásban, és nem tudok válaszolni. Persze, ez őt nem zavarja, inkább elégedetten elmosolyodik,  amitől különös érzés tör rám. Mintha valaki tüzet gyújtott volna pont alattam, s a forróság egy pillanat alatt futna végig, kezdve a lábaimnál, végig a csípőmön, egészen a nyakamig, ahonnan továbbhalad felfelé, érezhetően tűzvörösbe borítva az arcomat is. Én pedig csak tátogok, mint a hal, figyelve, ahogy egyre közelebb hajol, határozottan. Lábaim megremegnek, s tán csak egy hajszál választ el az összecsuklástól. Elolvadok, vagy elájulok, de lehet, hogy csak összeesek, s mindezt csupán egy bűvös pillantás és egy mosoly láttán? Én? Nem, kizárt, nincs az a fiú, akinek a csábos tekintete ezt válthatná ki belőlem. Hatalmába kerít egy érzés, miszerint a karjaiba akarok omlani, s ami ellen a bennem élő vadság küzd, sőt, tíz körömmel harcol ellene. Ha engedek, veszítek. De olyan jó lenne! Úgy érdekel, hogy milyen érzés lehet, ha átölel, ha...

Az ábrándból tornádóként ragad ki Panna, aki szó szerint beviharzik közénk egy hangos kiáltással.
- Hát itt vagy, Anita, mindenütt kerestelek! Szia, Bence! Dávid az előbb keresett, arrafelé! - mutogat abba az irányba, amelyből jött, nekem pedig elkapja a karom, és az ellenkező irányba próbál húzni. Persze, nem nagyon megy neki, hiszen a lábaim most is alig mozdulnak, mintha földbe gyökereztek volna. Úgy érzem, ha lépek egyet, teljesen összeomlok, vagy rosszabb: kirántom magam Panna szorításából, és Bence után szaladok. Szerencsére lassan, de biztosan sikerül elmozdulnom a kívánt irányba.
- Hú, ez közel volt. Mi ütött beléd? Úgy viselkedtél, mint egy elsőbálozó tini, amikor a petrezselyemárulásból végre felkéri táncolni álmai hercege!
- Valahogy... így is éreztem magam... - válaszolok, s alaposan bele is borzongok, ám ez már nem olyan jóleső, mint az előbb volt, sőt, kifejezetten kellemetlen.
- Ki volt ez a srác, és miféle varázslatokat ismer? - dörgölöm karjaim, csupán biccentve hátrafelé. Nem is próbálok meg oda pillantani, így is érzem mágneses pillantását a hátamon.
- Bence. Dávid osztálytársa. Nem valami kedves srác, az a fajta, aki unalmában mások érzéseivel játszik. Ezért is jöttem, amikor megláttalak vele.
- Mások érzéseivel... játszik?
- Eeegen. Veronika intrikái ócska kis próbálkozások hozzá képest, jobb, ha vigyázol vele. Még mérget is mernék venni rá, hogy minden szava hazugság. Sőt, ő még akkor is hazudik, amikor kérdez.
Megforgatja a szemeit, s valahogy úgy érzem, Panna is megjárta már a dolgot, és tapasztalatból beszél. Vajon mi történhetett vele?
Lassan visszakanyarodunk a terem felé, és bemegyünk, Panna mellém ül - Ádám a csengőig biztos nem fog visszatérni - és megpróbál pár falatot legyömöszölni a torkomon, annak ellenére, hogy nincs étvágyam. Beszél valamiről, tereli a témát, de a gondolataim nem tudják követni az ő lendületes elképzeléseit, pláne úgy, hogy még mindig Bence kattog a fejemben, és az a győztes pillantása és mosolya. Mintha... legyőzött volna engem is. De én ezt nem fogom hagyni! Egy frászt! Lehet, hogy vonzó, és igéző a tekintete, és bársonyos a hangja, és... azok a szemek... azok az ajkak... azok a...
- Anita! Figyelsz? Merre kószálsz? - lengeti meg ábrándos tekintetem előtt a kezét Panna.
- Remélem, nem Bence jár a fejedben. Esküszöm, hogy megnyúzlak, ha belezúgsz abba az álszent disznóba!
- Én... csak... elgondolkodtam... - jegyzem meg zavartan, de úgy látszik, Panna nem nagyon hiszi el. Persze, meg is tudom érteni. Őt igen, magamat viszont nem.

Úgy értem... sok fiú volt az előző iskolámban is, akik mondhatni, ugyanezt csinálták. Mindegyik lányok álma, átkozottul jóképű, s olyan karizmával rendelkeztek, amitől a hölgyek azt is elfelejtették, melyik nemet is képviselik. Szóval jött egy ilyen jóképű srác, kiszúrt egy csinos lánykát, akinek nem sok önbizalma volt. Egy bájmosoly, egy-két megfelelő pillantás, és a lányka még a csillagokat is lehozta volna a fiúnak az égről. Az ilyen srácok többnyire csak egy dologra hajtottak a lányoknál, aztán amint azt megkapták, tovább is suhantak a következő hölgyike felé. Persze, néha hamarabb megtették a dolgot, ha túl nehézkessé vált a céljuk elérése, egy hónapnál tovább egy lánynál sem bírták, bár persze, nem sok olyan volt, aki elég határozottan ellenállt volna nekik.
Eleinte, amikor még én is naivabb voltam, velem is próbálkoztak. Persze, engem inkább csak taszítottak, túlzottan tapadósak. Attól például falra tudtam mászni, amikor a diszkóban elhívtak táncolni, aztán egy jó gyors számra át akart fogni, mintha lassúznánk, és igencsak ügyes táncmanővereket kellett végrehajtanom, hogy elkerüljem az arcom összenyálazását. Akkoriban még félénk voltam ahhoz, hogy kiálljak magamért, és kerek perec elküldjem a fenébe azt, akinek a keze akár csak megpróbálja megközelíteni a fenekemet, vagy hasonló arcátlan tettekkel próbálkozik. Kellett egy kis idő, és egy kisebb lista az ilyen barmokból, mire megtanultam, hogyan mondjam meg a magamét kerek perec, és miképp csapjak a kezükre úgy, hogy az elképesztően fájjon, ha olyasmit tennének, amit én nem vagyok hajlandó megengedni. Láttam azt a sok lányt, akiknek az álmait törték össze ezek az önző disznók, mert elhitették velük, hogy hú, de szerelmesek, és örökre együtt lesznek, "csak most az egyszer, csak egy kicsit engedd meg, hogy..."

A mai napig elkap a hányinger az efféléktől. És ha jól értem, akkor Bence is ezek közé tartozik. Persze, lehet, hogy itt finomabban teszi, elvégre mása megszokott rendszer, de minél inkább belegondolok, annál inkább taszít a srác.
És persze, vonz is egyben. Bár a frász kerülget, és szívem szerint acélbetétessel hoznám tudtára, hogy nem az esetem, de mégis... látni akarom. Nem tudom kiverni a fejemből azt a tekintetet, azt a forró érzést, amit a közelében éreztem. Ki ez a fiú? Miért vonz, miközben gyűlölöm? És miért nem vagyok képes úrrá lenni ezen, és ugyanolyan könnyedséggel lerázni, mint a hozzá hasonlókat korábban?

Nos, van egy egész órám "gondolkozni ezen". A csengő ugyanis megszólal, Panna a helyére siet, Ádám pedig mellém ül, mintha csak a fogorvosi székbe készülne. Felnézek rá, egyenesen a szemeibe, s bár először haragot látok tükröződni az övében, ennek a helyét riadalom veszi át lassan.
- Mi történt? - kérdezi, ám válaszolni nem tudok. Csak a kezéért nyúlok, és megszorítom azt. Hosszú ideje nem éreztem ilyen bizonytalannak magam, mintha egy őrült nagy szakadék fölött kötéltáncolnék, egyetlen cérnaszálon egyensúlyozva, s az egyetlen biztos pont ez a bizonytalan és félénk srác lenne az életemben. A biztosítókötél, ami megmenthet a lezuhanástól. Én pedig nem tehetek mást, mint ijedtemben ezt a kötelet markolni minden maradék erőmmel. Válaszként pedig csak egyetlen dolgot kapok: Ádám viszonozza a kézszorítást. Még nem békélt meg, érzem. Még mélyen bántja, amit hallott reggel. Ám ő is érzi, hogy most épp szükségem van rá, hogy nélküle lezuhanok, s még ha haragszik is, ezt ő sem akarja.

Ennek pedig most végtelenül örülök.