Ádám Bátyám...

Ádám végigduzzogja az órát, én legalábbis így értelmezem, hogy hiába keresem a tekintetét szemem sarkából, még csak felém sem néz. Mérgesnek tűnik, de nem értem, mire. Rám? Talán az a baj, hogy beszéltem a szőkével? Féltékenynek tűnik, de ez olyan abszurd, még csak most találkoztunk, ma reggel!
Sóhajtok egyet, és megpróbálok inkább az órára figyelni. Na, nem mintha menne, gondolataim folyton visszavándorolnak a problémára.
Nagyon remélem, hogy nem zúgott belém a srác. Aranyos, meg minden, de egy kicsit gyorsnak érzem a dolgot, ráadásul... hát, lehet, hogy gonosznak tűnik, de jelen pillanatban nem igazán tudnék többet elképzelni köztünk barátságnál. Persze, ha jobban megismerem, lehet, hogy más lesz a véleményem róla, de most inkább egy.. haver, egy pótbátyus, vagy pótöcsi, attól függ, melyikünk az idősebb, akivel majd jókat lehet szórakozni, de semmi több. Persze, mindig jobban kijöttem a fiúkkal, mint a lányokkal, csak épp elég hamar megtapasztaltam azt, hogy a túloldalról többet akarnak. Emiatt pedig gyakran megromlott a kapcsolatunk, ezt pedig valahogy nem szeretném.

A gyomrom megkordul, eszembe jut, hogy elfelejtettem megenni a szendvicsem. Szerencsére már épp kicsöngetnek, úgyhogy rögtön nyúlok is a táskámba a kajás csomagomért, amikor arra figyelek fel, hogy Ádám elszelel mellettem. Gyors pillantás körbe, és mivel épp senki nem ugrik rám elég gyorsan, hogy kifaggasson magamról, a csomagommal a kezemben felpattanok, és kifelé indulok, Ádám után. Az udvarra megy, én pedig nem kiabálok utána, csak követem, még akkor is, amikor gyorsít a léptein.
Az udvarra kiérve az egyik sarokban lévő padra vágja le magát, én pedig szótlanul ülök mellé, kibontom az egyik szendvicset, és beleharapok. A paprika hangosan ropog a fogam alatt, minek hatására korgó hang üti meg a fülem. Vigyorogva veszem ki a másik szendvicset a zacskóból, és Ádám ölébe dobom, akit a nagy duzzogásból kizökkent ez az akció.
- Kösz... - szól halkan, és kibontja az ajándékomat, hogy velem együtt tompítsa éhségét.
- Szívesen. Ha szomjas vagy, igyál ebből - teszem le a kulacsomat magunk közé, miután néhány korttyal könnyebbé varázsoltam.
Csendben eszek tovább, inkább csak magamban próbálva vigyorogni a meglepetésen, amit Ádámnak okoztam. Nem fogok belemenni a hisztijébe, amúgy sem vagyok az a típusú csaj, aki odaugrana hozzá, hogy utyulu-putyulu, jaj, szegény kis fiúcska, mi a baj? Majd ha akar, beszél róla. A csendből ítélve viszont vagy nagyon éhes, vagy arra vár, hogy én kérdezzek rá. Ez persze, tipikus, vannak, akik "nem akarják rám erőltetni a problémáikat, ezért nem mondanak semmit", én viszont pont azzal nem akarok erőszakoskodni, hogy kérdezgetek folyton. És mint mondtam, semmi utyulu-putyulu.
- Kinyögöd, min húztad fel magad? - adom fel végül, s kérdezek rá egy sóhaj keretében.
- Hagyjuk... - morogja a választ, én pedig vállat vonok. Akkor ezek szerint az első verzió él, én pedig nem is erősködök. Majd ha akarja, elmondja. inkább befejezem a szendvicsem, kicsit sajnálkozva, hogy nincs benne kétszer annyi paprika. Imádom, ahogy ropog a fogam alatt.
- A Szőke.
Felpillantok. Nocsak, Ádám mondani akar valamit?
- Mi van vele?
- Utálom.
- Vettem észre!
- Te ezt nem érted...
- Dehogy nem, teljes ellentétek vagytok, ég és föld, tűz és víz, fény és árnyék.
- Leginkább az utolsó... - forgatja meg szemeit, mire vigyorogva billentem félre a fejem.
- Oké, utálod. És? Mármint ettől még beszélhetek vele, nem? Nem vagyok a tiéd, csak ma reggel ismertelek meg, elég gonosz és önző dolog lenne kisajátítanod magadnak. Igaz?
Mint akit épp megbökött valaki a pad alól, úgy pattan fel, és fordul velem szembe. Áhá, tehát rátapintottam a lényegre, a tekintetéből legalábbis ezt olvasom ki. Na meg azt is, hogy tudja jól: igazam van. Kihívó pillantással nézek a szemeibe, türelmesen kivárva, míg leboxolja magával az érzéseit. Nem megy könnyen, a percek pedig csigasebességgel vándorolnak tovább, mire végre megmozdulnak ajkai, bár tekintetében még mindig zavart látok.
- Én csak... féltelek. Mármint... tudod... az a srác ő...
- Hadd találjam ki, sok lány kedvence, és persze, ő rá is tesz erre egy lapáttal a viselkedésével, te viszont utálod, hogy ennyire tökéletes és éltanuló, és hogy még a tanárnők is már-már szerelmesek belé, ezzel szemben téged folyton csak korholnak.
Újabb találat, Ádám összefonja maga előtt a karjait, és elfordítja a tekintetét.
- Nem vagyok féltékeny rá! - morogja, mire én felkelek, s elé lépek.
- Hát persze!
Hangom elég ironikusan csendül, remélem, ő is érzi, hogy nem vettem be ezt a mondatot. Túl árulkodó mindene. A tekintete, a testbeszéde, még az aurája is. Nem bírja elrejteni az érzéseit előlem, és elég érzékeny srácnak tűnik. Ám ahogy elé állok, s tenyereim közé veszem arcát, ezzel érve el, hogy ismét rám nézzen, meglepődik.
- Ádám, te így vagy jó, ahogy. Érted? Kedves srác vagy, és nincs szükséged arra, hogy mindenki téged imádjon, pláne nem egy színjátékra, ami nem Te vagy. Csak... fogadd el, hogy ez van. Hidd el, aki megszeret téged, az önmagadért fog szeretni, és nem azért, mert fehér lovon közlekedsz!
Úgy látom, ez hatott. Mármint Ádám is kicsit meghatódott ettől, s tartása is enyhül, sőt, ajkaira is mosoly kúszik.
- Köszönöm - válaszol halkan, és sóhajt. Érzem már, hogy sok probléma lesz vele, és a túláradó érzelmeivel, de majd megtanulja kezelni őket. Számomra kellőképpen nyitott könyvnek tűnik ahhoz, hogy tudjam kezelni a viselkedését, ahogy elnézem.
- Gyere, menjünk vissza! - billentem félre a fejem mosolyogva, s felkapom tízóraim maradékait a padról, hogy jobb kedvben induljunk vissza a terembe, mielőtt még becsöngetnének.