Jégszív

A következő szünetben összeszedem a holmimat, hogy átmenjek egy másik terembe. Nyelvórák következnek, mert bár a technikát messzire elkerülik ennek a városkának a lakói, de az idegen nyelv ismeretét roppant fontosnak tartják. Természetesen két nyelvből lehetett választani, én pedig eddig is angolt tanultam, ezért egyértelmű volt, hol leszek. Ádám viszont nem jön velem a nyelvórára, szemben Robival és Lilivel. Ez a terem kicsi, és az unokatestvérek mögötti pad épp üres, úgyhogy oda le, s mérget mernék volna venni rá, hogy nem igazán akad padtársam majd. Abban csak reménykedhetek, hogy az órai páros munkát nem Veronikával kell átvészelnem, de épp felkészülök a legrosszabbra, amikor megmozdul a mellettem lévő szék. Felnéztek, hogy megtudjam, ki döntött úgy, hogy padtársam lesz a nyelvórákon, és tátva marad a szám. Nem csak nekem, hanem a két előttem ülőnek is, akik épp hátra fordultak hozzám beszélgetni, ám kis csapatunkra néma csönd telepszik, ahogy leesett állal nézzük végig Endre, becenevén Fagy helyfoglalását a szomszédságomban. Egy szót sem szól, még csak rám sem néz, se kérdés, se óhaj-sóhaj. Mintha csak közölt volna egy tényt, miszerint itt fog ülni akkor is, ha megpukkadok bele.

A pukkadás persze, nem tőlem érkezik. Engem csak meglepett az eset, akit viszont zavart, az két szőkeség volt. Az egyik természetesen Robi, aki azonnal farkasszemet néz miszter jégcsappal, ám ezt az akciót hamar megzavarja a másik pukkadásra kész szöszi, konkrétan Veronika.
- Jaj, Fagy, eltévesztetted a széket! Mellém akartál leülni, ugye? - kérdezi mézesmázosan, amire a hányinger kerülget. Hát, még amikor gyilkos pillantásokat vet rám a kisasszony.
- Anita mellett ülök - válaszol már-már hanglejtéstől mentesen, határozott kijelentéssel Endre, Vecácska pedig köpni-nyelni nem tud.
- De.. de.. de... Faaaaagy!
Ahogy a tüncibünci hangja nyivákolósra vált, elegem lesz belőle. Amúgy is ideje már kiengednem a teát, úgyhogy felpattanok, és távozóra fogom.
- Majd ha lemeccseltétek, visszajövök! - hagyom meg egy intéssel, s bár Lili talán más esetben jönne velem a női mosdóba, amilyen kis lelkes, most inkább a szőke herceget fogja le, mielőtt összebalhézna ő is jégcsap urasággal. Így legalább nyugtom van a mosdóban, senki nem akar fecserészni velem, kicsit meg is nyugtat, ahogy csökken végre bennem a feszültség, szó szerint, és átvitt értelemben is. Mi a frászt akar már ez a srác, hogy mellém ült? Direkt uszítja rám a kis libát? Hogy a nyugalmam erősödjön, nem csak kezeimet, hanem arcomat is megmosom hideg vízben, amikor viszont felnézek, három másik szempár pislog vissza rám a tükörből. Hirtelen megfordulok, hogy szembenézzek a trióval. Szemem sarkából fehér csillanást látok, odakapom a tekintetem, ám egy kéz elkapja államat, s erőteljesen visszafordítja maga felé figyelmemet.
- Mégis mit képzelsz magadról, te kis trampli? - förmed rám Veronika, miközben az ikrek megragadják egy-egy kezemet, hogy hátracsavarják őket. Gondolom, ártalmatlanná akarnak tenni engem.
- Fagy az enyém, érted? Hogy merészeled megszólítani, kislány? - néz mélyen a szemeimbe, ám én széles vigyorral válaszolok.
- Úgy hallottam, elég sokszor lapátra tett!
Ez talált. A cicababa fülig vörösödik, míg az ikrek szorítása erősödik a csuklóimon. Talán már lendülne is a kisasszony keze egy pofonra, ám nem hagyok neki időt. A régi sulimban ragadt rám egy s más, ezek itt legfeljebb a sminkelés terén nyerhetnének ellenem, abban meg nem óhajtok versenyezni. Könnyed mozdulattal csavarom meg kezeimet, hogy szabaduljak Terézia és Frézia szorításából, a lányok egy emberként sikkantanak fel nyávogva. A kis törékeny virágszálak! Ez persze, épp elég, hogy kivédjem a pofont.
- Na, idefigyelj, kislány. Nem érdekel a hisztid, nem érdekel, hogy mit képzelsz magadról. Én nem vagyok sem a szolgád, sem az adósod, és nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz. Ráadásul a te drága szívszerelmed volt az, aki mellém ült, nem én kértem rá, úgyhogy ne rajtam kérd számon. Pláne ne erőszakkal. Ugyanis, fél kezemet elég lenne felemelnem, hogy kettőnk közül ne én kössek ki a padlón. Szóval, higgadj le, cicababa, és térj észhez!
Határozott, és egészen menőre sikerült válaszomat hallva félve hátralép egyet, az ikrek pedig mellé zárkóznak. Vakon bízva abban, hogy ezt a csatát én nyertem, elindulok kifelé, ám arra nem számítottam, hogy mikor kilépek a mosdóból, Veronika utánam lép, és megmarkolja a hajamat, minek következtében hátraesek, és a fejfájás is rám tör. Pontosabban, fejbőrfájás.
- Ne hidd, hogy annyiban hagyom ezt, te kis... ááááá!
Hisztije sikkantásba fullad, a szorítás pedig enged a fürtjeimen. Felnézek,hogy megtudjam, mi okozta ezt a váratlan fordulatot, s újdonsült padtársamat látom meg, ahogy Veronika csuklóját fogja.
- Ha még egyszer hozzáérsz, nem állok jót magamért, és nem érdekel, hogy nő vagy. Hányingerem van a viselkedésedtől.
- De.. de.. Fagy! - Veronika szemeibe könnyek szöknek a jeges kijelentéstől, kitépi magát a szorításból, és visszaszalad a mosdóba. Mivel az udvarhölgyei követik őt, hogy vigasztalják, a folyosó ezen szakaszán ketten maradunk Endrével, aki lovagiasan kezét nyújtja, hogy felsegítsen, én pedig hatalmasakat pislogva elfogadom.
Nem tudom, mennyi spenótot eszik a fiú, de szinte tollpihének érzem magam, ahogy egyik kezével felemel, el is vesztem egyensúlyom, így kénytelen elkapni, s magához ölelve megtartani, mielőtt még elesnék. Ahogy próbálva menteni a helyzetet, tompítani igyekszem esésemet, szabad kezem a vállán köt ki. Mintha csak keringőzni készülnénk, olyan pózban áll meg a mozdulatsor, s különféle érzések kezdenek el kavarogni bennem.
Először is, biztonságérzet. Bár épp csak a derekamra került egyik keze, de ezzel a jelenettel körítve valahogy úgy érzem, hogy ha Fagy a közelemben van, soha semmi baj nem érhet, mert képes megvédeni még egy becsapódó meteortól is. Másodszor, valahogy deja vu érzésem támad. Mintha egyszer már keringőztem volna vele, valahol máshol, talán egy előző életben. Olyan ismerős a mozdulat, a testhelyzet,  még Endre kisugárzása is, mintha már... ismerném.
- Kö... köszönöm... - dadogom pirulva, ami egyáltalán nem rám vall. Nem szokásom folyton zavarba jönni a fiúk pillantásától és közelségétől, még akkor sem, ha egy ilyen átható, vesémig lelátó, jégkék szempár figyel.
- Szívesen - válaszol továbbra is különösebb hanglejtések nélkül, majd elenged lassan, mintha csak biztos akarna lenni benne, hogy tényleg megállok a magam lábán. Visszaindulunk a terembe, némán, egymáshoz sem szólva, ahol leülünk a helyünkre. Látom Robi rosszalló pillantását felém, s már-már gyilkos szándékai is érezhetőek, amit miszter Jégcsap érdemelt ki tőle, Lili pedig próbálja icipicire összehúzni magát, és kérdésekkel terelni a figyelmet.
- Anita, Anita! Mit csinálsz ma iskola után?
- Fo.. fogalmam sincs. Azt hiszem, hazamegyek, és emésztem a mai na.. napot.

Természetesen az órai munka volt a legrosszabb. Veronika kisírt szemei és világfájdalmat tükröző arca persze, minden pénzt megért, és enyhítette a szenvedéseimet, ráadásul akármikor láthattam ezt, amikor dolgoznunk kellett az órán. Ám próbálj meg angol nyelvű társalgást folytatni egy olyan sráccal, aki szinte csak tőmondatokban beszél, s ha teheti, egy-egy szóval válaszol csak, miközben folyton egy olyan jelenet jár a fejedben, amikor a befagyott tó jegén, hercegnőkre jellemző, hófehér ruhában keringőzöl vele, csillagfényes égbolt alatt, miközben mindenki azt csodálja, milyen gyönyörű összhangban táncoltok együtt. Ugye, hogy rémálom?