Váratlan fordulat

Meg kell, hogy mondjam, nagyon szokatlan ez az új iskola. Ahová eddig jártam, hogy egy évfolyamon öt osztály volt, mind más-más tantárgyra szakosodva. Osztályonként pedig 20-30 között mozgott a létszám, inkább az utóbbi felé törekedve, a több jobb alapon. Ám ebben a kis faluban nem volt ennyi gyerek. Gyakorlatilag évfolyamonként egy osztály akadt, többnyire 15, legfeljebb 20 diákkal, és ez utóbbi már soknak számított. A mi osztályunkba pont én hoztam el a "kerek" 15-ös számot. Páratlan személyiség vagyok, tudom. Ám ez a létszám még nagy számomra ahhoz, hogy azonnal megismerjek mindenkit, főleg egy nap után. Ahogy észrevettem, elsősorban a fiúk "ugrottak rám", ám ez nem lep meg, ebben a korban csak úgy tombolnak a hormonok (nem kell aggódni, az enyémek is, csak épp ettől még nem veszítem el az eszem, szemben az erősebbiknek kikiáltott nem képviselőivel), nem meglepő, hogy ennyire kíváncsiak az új lányra, pláne, hogy elvileg nem tartozom a csúnyácska kategóriába. Sőt, gyakorlatilag volt osztályom cicababái közé csak azért nem tartoztam, mert nem akartam. Az első visszautasítást követően eleinte még próbálkoztak, elvégre ha közéjük tartozom, akkor "szövetséges" vagyok, míg ha nem, akkor "ellenség". Főleg, mert a fiúkkal igazából jobban kijöttem, mint a lányokkal.

Egyrészt, ennek a számlájára írom, hogy a legtöbb lány igazából még nem igazán beszélgetett velem. Kíváncsiak, érdeklődőek, ezt látom, de ez a néhány srác nagyon elriasztotta őket. Egyesek szemében irigységet látok, gondolom, kitalálható, ki villantja ezen pillantásokat a leggyakrabban felém, főleg a tegnap délután óta. Mások inkább csak mintha úgy hinnék, hogy én nem vagyok rájuk kíváncsi. Hát, előbb-utóbb bizonyosan megismerem őket is, hisz tévednek, engem nagyon is érdekelnek ők, elvégre néhány évet - vagy talán egy egész életet - egy szoros közösségben fogok letaposni velük. Ám nem lehet egyszerre mindent. Pláne nem az első, vagy épp második napon. Végképp nem akkor, amikor a kiskirálynőnek nincs jobb dolga, mint engem piszkálni, mivel - ahogy az első órának elején kiderült - az ikrek lebetegedtek. Szóval... oda a díszkíséret.
- Na, mi van, kislány, megharagudott a kutyusod? - kacarászik a folyosón, mire ökölbe szorul a kezem. Az csak egy dolog, hogy megbántottam Ádámot, és ez zavar, és valóban, olyan a srác, mint egy elveszett kiskutya, nagy, szomorú szemekkel, aki bennem látta meg a Gazdit, de ettől még senkinek semmi joga annak nevezni őt. Még akkor sem, ha rendszeresen játszanánk ezzel a hasonlattal, és még azt a botot is visszahozná, amit eldobok neki.
- Jobb lenne, ha elhallga... - szólnék utána, ám addigra ki is penderül az ajtón, nem várt tőlem választ, ez egyértelmű.
- Szia, Anita! - fordul elém hirtelen Lili. - Tudsz valamit arról, hogy Ádám mitől ilyen pokróc? - szegezi nekem azonnal a kérdést, én pedig fáradtan sóhajtok.
- Miattam, Lili, de ez most hosszú történet... - lépek tovább, legyintve egyet, és kisietek a folyosóra. Még épp látom, ahogy Veronika becsukja maga mögött a vécé ajtaját, úgyhogy sietve arra indulok. Most valószínűleg bent lesz egy darabig, úgyhogy igyekszem olyan végtelenül halkan nyitni az ajtót, ahogy csak tudom, és lábujjhegyen lopakodok be. A kézmosók és a vécék közti átjáróig osonok, ott nekidőlök az ajtófélfának, és felveszem a keménycsaj-stílust: nekidőlök az ajtófélfának, karjaimat lazán összefogva magam előtt, egyik lábammal kitámasztok előre, a másikat lazán hátul hagyom. Direkt úgy állok, hogy úgy tűnjön, nem is érdekel, hogy tudnék-e elég gyorsan reagálni bármire (sőt, valószínűbbnek nézzen ki, hogy nem), de ha valaki megpróbálna megütni, villámgyorsan hárítani tudjam a támadását. Ehhez jön az a tipikus gyilkos pillantás, és az "esélyed sincs ellenem" félmosoly. Aztán várok.
És tovább várok.
Nem tudom, mit szórakozik bent, de ha nem hallottam volna csorgó hangokat, esküszöm, azt hinném, hogy nincs is jelen. Aztán végre vízzubogás jön, és nyílik az ajtó. Mázlim van, ugyanis innen kilépve a legijesztőbb, hogy ott állok, ahol nem várnák. Az eredmény meg is van, Veronika sikkant egyet ijedtében, én pedig elégedetten mosolygok a gondolataimban. Kifelé persze, ebből próbálok semmit nem mutatni.
- Hát te mit keresel itt? - szegezi nekem riadtan a kérdést.
- Szerinted?
- Ne... nem akarhatsz bántani...
- Egy szóval sem mondtam, hogy akarlak. Még. Persze, jó úton haladsz afelé, hogy akarjalak bántani.
El kell itt mondanom, hogy direkt mélyebb hangon beszélek. Olyan tipikus keménycsajos hangon, és természetesen végtelenül flegmán. Gyakorlatilag csak egy kés kellene még a kezembe, amivel nemtörődöm módon piszkálom ki a koszt a körmöm alól, hogy ennél is hatásosabb legyen az egész.
- Hát te még a viccet sem érted?
- Szerinted ez vicces? - vonom fel szemöldökeimet, már-már számon kérően.
- Viccelődnék, ha nem lenne az?
Megforgatom a szemeim.
- Az én szótáramban nem vicces máson nevetni, legalábbis akkor nem, ha ő nem nevet, hanem épp szenved. Vagy vele nevetsz, vagy sehogy, ez a legfontosabb alaptételem.
- Csak azt ne mondd, hogy szenvedsz! - vigyorog rám pimaszul, mire én gondolatban a homlokomra csapok.
- Feltűnt, hogy másról beszélek? Ne merészeld leszólni a barátaimat, akármennyire is viccesnek érzed. Pláne ne az érzékenyebbeket.
- Nocsak, Ádám máris a barátod? És Fagyci ehhez mit szól?
Egy pillanatra kiesek a szerepemből, amikor egy hangos prüszköléssel próbálok meg nem vihogni. Persze, Veronika ezen felháborodik.
- Tessék, most te is kinevetsz! Szerinted ez vicces?? Nem azt mondtad, hogy ne nevessek máson, ha az neki rosszul esik?
Veszek néhány nagy levegőt, miközben egyik kezemmel lazán letörölgetem kicsordult könnyeim.
- Először is... most már tudod, milyen érzés. Ha neked nem esik jól, másokkal se tegyél ilyet, mert nekik is fájhat. Másodszor pedig... nem mondod, hogy rosszul esett? - vigyorgok rá ezúttal én, és a pimaszságra is ráteszek egy lapáttal, mire egészen elvörösödik, és felháborodottan tátog.
- És még csodálkozol, mért utállak??? - s megpróbál ellépni mellettem, hogy kimenjen, de elég gyorsan reagálok, hisz mondtam, hogy erre külön rákoncentráltam. Elé teszem a kezem, megakadályozva, hogy kimenjen mellettem, s igen közelről hajolok bele a képébe, a keménycsaj stílusban. Bár ha elképelem, hogy mindezt a rózsaszín habos egyenruciban csinálom, ismét nevethetnékem támad, elég abszurd lehet.
- Most érkeztem meg. Nem tettem ellened semmit, mégis azonnal belém kötöttél. Megmondanád, mi a bajod velem?
Igyekszem mélyen a szemébe nézni, hátha ki tudom olvasni belőle, mit titkol előlem, ám engem is meglep, mennyire elsötétül a tekintete.
- Egyszerűen csak egyáltalán nem vagy szimpatikus. Az lenne a legjobb, ha örökre elmennél, és sosem jönnél vissza! Nem hiányoztál ide, és nem is fogsz soha!
Meglöki a kezem, s kicsúszik a csaphoz, a kézmosást nem hanyagolja, de nem kell félnie attól, hogy utánalépnék. Már a kezem ellökése is csak azért sikerült, mert teljesen ledöbbentett a tekintete. Mintha... régi, mély sérelmet láttam volna benne. Mintha a haragja nem most indult volna útjára ellenem, hanem már... közel születése óta táplálná, növesztené. Pedig... nem ismert. Nem ismerhetett. Akkor mégis, honnan jön ez a mély gyűlölet?
Lassan nézek át a vállam fölött, ő már a kezeit törölgeti, s lép is kifelé. Eszembe jut az álmom, és az álombéli Veronika tündéri mosolya. Egy leírhatatlanul pozitív mosoly, amelyet talán a legjobb barátjától kapna az ember, hogy ezzel is támogassák őt a nehéz helyzetben, tele szeretettel, segítő szándékkal és támogató energiával. Hogy is álmodhattam ezt az undok és gyűlölködő lányt olyan kedvesnek és barátságosnak? Mi a baj a fejemmel?
Gondolataimból a csengő ráz fel, sietve lépek ki én is a mosdóból, hogy visszaüljek a helyemre, mielőtt még a tanár megérkezne.