Otthon, édes otthon

Néhány percig csak tátott szájjal bámulunk egymásra, míg végül én szólalok meg előbb.
- Mire emlékszem...?
- A tóra...
- Meg a keringőre?
- Igen...
Újabb csend telepedik ránk, és nem tudom hová tenni a dolgot. Most vajon megint csak átver, vagy van valami több is itt, és ez a kis jégkeringőzés nemcsak valami furcsa szüleménye elvetemült fantáziámnak, hanem egyfajta... emlék? Na de, mikor, hol, és miért? Fagy arckifejezéséből ítélve komoly a dolog, mármint tényleg döbbenten néz rám, ez a merev, a vicceket is tökéletes fapofával előadó jégcsap érzelmeket mutat ki! Ha csak viccel, akkor nagyon át akarhat verni, ha képes erre, de a buksim sehogy sem akarja bevenni a gondolatot, hogy valóban egy emlékről lenne szó. Az olyan... abszurd. Legfeljebb az ilyen előző élet-magyarázatokkal lehetne ebben bármiféle logikát találni, de valahogy az is túl meredek. És az előző életünkben egyáltalán nem úgy néztünk ki, mint most, ez egy alapvető tény. Ám mivel nem jutok dűlőre, félrebillentem a fejem, s a reakcióját várva válaszolok végül.

- Megmondtam, hogy nem dőlök be neked még egyszer!
Néhány szívdobbanás erejéig ismét csend telepedik ránk, majd egy elismerő biccentés kíséretében szélesednek ki ajkai minimálisan, gondolom, mosolyt jelezve az ő merev arcán.
- Kemény dió vagy.
Szóval viccelt - állapítom meg megnyugodva, és inkább indulok is tovább.
- Tudod, egy pillanatig azt hittem, hogy ez komoly. Szóval majdnem megfogtál! - próbálom meg némi kuncogással leplezni a zavaromat, ő pedig csak vállait vonja meg.
- Rájöttél.
- Rá, bizony. És most már tudom, hogy nagyon viccelődős típus vagy a jeges felszín alatt.
- Az! - válaszol, kicsit rám pillantva, s mintha csalódottságot látnék a tekintetében. Ennyire bántaná, hogy nem ugrottam be az utolsó poénjának? Vagy azt, hogy még az érzelmei kimutatását is vállalta, mégsem dőltem be a viccnek?
Időm viszont nem marad túl sokáig elemezni a fiút, mert elérjük a házunkat, ahol elválnak útjaink.
- Nos... köszönöm a beszélgetést, vagyis, ,inkább ezeket a frappáns, egyszavas válaszokat. Bizonyára kemény meló lehet elkerülni a szóismétlést! - kacsintok rá.
- Viszlát holnap - köszön el ő is, és sarkon fordulunk mindketten, majd bemegyek a házba. Nem lazsálhatok, leckét kell írni. Persze, valószínű, hogy most is az utolsó pillanatra fogom halasztani a házit, ahogy minden rendes diák teszi. Ám a rózsaszín hacukától legalább megszabadulhatok!
Fel is sietek gyorsan a lépcsőn, és átveszem kedvenc fekete nadrágomat, és azt a pólómat, amelynek elején egy sötét angyal díszeleg, hátulján pedig fekete szárnyak rajzolódnak ki, mintha az én szárnyaim lennének. Szeretem ezt a felsőt, mert bár valahogy nem teljesen az igazi, ám nem jöttem még rá, mi nem stimmel. A szárnyak bejönnek, olyan szabadság-érzete van, mintha kevésbé kötne a gravitáció, és ez a sötétangyalos jelleg jóval nőiesebb, mint a koponyák meg a vér, mégis... sötét, mint az éjszaka. Az egyenruhát félredobom, jobb szeretném nem is látni holnap reggelig ezt a rózsaszín puccparádét, és némi zenét bekapcsolva dőlök végig ágyamon, hogy a plafonra festett csillagokat bámulva énekeljek, ezúttal Sharon den Adellel. Lefogadom, hogy a helyieknek fogalma sincs arról, ki is ő, de nem érdekes. Gondolataim viszont továbbra is a tavi keringő körül járnak, főleg, amikor a Frozen című szám jön soron. Vajon, miért is vonok párhuzamot a szám és Jegesmaci közt? Ennél viccesebb csak az Ice Queen lenne. Gondolom, sejthető, miért.
Lassan leállok az énekléssel, csak gondolataim kattognak tovább, a mai napon, a megismert fiúkon, és a különös eseményeken.Mintha egyre laposabbakat pislognék, de ez már olyan... ködös. Az álom pedig itt kopogtat az ajtómon.