- Szia, Anita! - csendül fel Panna hangja a következő szünetben, nem sokkal csengetés után, miközben egy furcsa lánykát húz maga után a kezénél fogva.
- Tudod, ez a lány itt Rita. Egy kicsit félénk, ezért nem mert még ide jönni, viszont képzeld, amikor kiderült, hogy új osztálytársunk lesz, épp beteg volt, ezért kimaradt minden hírből, utána pedig nem mert kérdezni. Szóval mi lenne, ha most mesélnél neki egy kicsit magadról? - kacsint rám, én pedig sietve végigmérem az elém rángatott lányt.
Az egyenruha alatt ugyan, kevésbé látszik, hogy ki miképpen öltözködik, de azért ennek a lánynak a tartása is elárulja, hogy nem egy beszédes fajta. Tényleg félénk, de emellett nagyon aranyos is. Az a fajta, akit látva rögtön kicsit szárnyaim alá venném, hogy segítsek önbizalmat önteni belé, úgyhogy egy széles mosollyal nyitok.
- Szia, Rita, örülök, hogy megismerhettelek! Gyere, ülj le! - s Ádám helyét kínálom fel neki, ő ugyanis épp kiment a büfébe.
- Nézzük, hol is kezdjem - vágok bele rögtön a mesélésbe - Azt már tudod, hogy Anitának hívnak, és most költöztünk ide a szüleimmel. Apa lett itt az új állatorvos, anya pedig kertészként tevékenykedik. Tudod, mindig szerette a növényeket és virágokat, ez a kedvenc hobbija, és már nagyon unta a várost. Hétvégenként gyakran túráztunk a közeli hegyekben, nagyon szereti a természetet, úgyhogy most örül, hogy itt lehet. Valójában fiatal kora óta minden vágya, hogy egy ilyen helyen élhessen.
Ilyen helyen, mint ez. Azt ugyanis nem meséltem még, hogy ez bizony, egy amolyan "ökofalu", vagy hogy mondják. A lényeg, hogy nem mászkálnak autóval. Nem is kell, mert nem olyan nagy a hely. Nyáron és amíg még jó az idő, bicikliznek, egyébként gyalogolnak, vagy a hóban szánkóznak. A falu gyakorlatilag önellátó, állatokat tenyésztenek, növényeket termesztenek, és mindegyiket teljesen bio módon. Nem használnak vegyszereket permetezésre, és az állatok is a régebben jól bevált házikosztot kapják: a tyúkok lucernát és kukoricát, meg amit még csipekednek a kertek alatt, a tehenek legelésznek a domboldalon, a malacok pedig a maradékot tüntetik el. Műtrágya helyett komposztot használnak, valódi trágyával keverve. Vagyis, mindent úgy, mint ahogy néhány századdal ez előtt tették volna.
- Anyu nagyon örül neki, hogy a facsemetéket nevelheti, mindig szerette gondozni őket! - folytatom a történetem közben Ritának. Itt ugyanis télen fával fűtenek, és a melegvizet is az biztosítja, egy tartály ugyanis be van építve a házakban a kazánok fölé, s az ebből származó melegvizet keringetik a fűtőtestekben is. Ám épp ezért fontos a facsemeték nevelése. A természetet ugyanis nem akarják kizsákmányolni, azért ültetnek nagyon sok fát, kiegyensúlyozandó a többi kivágását. Ezen kívül igyekeznek elsősorban a beteg lombosokat célozni a baltával, és a kidőlt példányokat.
- Nekem egy kicsit furcsa ez a hely, tudod, nem ebben nőttem fel, és hozzá kell szokni még a dolgokhoz. Ha nem lenne áram, és ilyen modern építészet, úgy érezném, hogy visszakerültem néhány évszázaddal korábbra az időben!
Egy kicsit kuncogok hozzá. Valóban, a déli háztetőkön látható napkollektorok sokat dobnak a látvány modernségén, és a házak sem a középkorra jellemző építészetet vették mintául, bár igen messze járunk a futurisztikus otthonoktól. Inkább a kedves családi házak a jellemzőek. És persze, sokat segít, hogy van áram is, már csak a tévét és egyéb modern berendezéseket hiányolom. Mármint se sorozatok, sem internet, nem tudom, meddig fogom bírni. Még az a szerencse, hogy az mp3 lejátszómat magammal tudtam hozni, de nem igazán van lehetőségem új zenéket tölteni rá. Ezen kívül gyakorlatilag a laptopom jöhetett még, de annak sincs sok értelme net nélkül. Csoda, hogy telefon van még, bár egyik helyi sem kérte még el a mobilom számát. Úgy néz ki, hogy amennyire lehet, visszatértek a régi dolgokhoz, mert ami ebben a faluban modern, az mind környezetkímélő, és kényelmet szolgál inkább. Mármint, komolyan, nem jobb dolog napenergiát használni, és ezzel sokkal kevesebb fát kivágni?
- Tudod, Anita, Rita még sosem járt a falun kívül. Itt született, és sosem vitték még el egy városba. Én tudom, miről beszélsz, mert én is kicsiként költöztem ide... - szól közbe Panna, én pedig bólintok.
- Áhá! Értem! Hát, ha szeretnéd, mesélhetek majd róla! - fordulok a javaslattal a hallgatag lányhoz, aki elmosolyodva bólogat. Én viszont nem elégszem meg ennyivel, igenis, szóra fogom bírni a kisasszonyt.
- Esetleg ha van kérdésed, szólj nyugodtan!
Megrázza a fejét. Nincs kérdése, de láthatóan örül a beszélgetésnek. Kemény dió, de én majd feltöröm.
- És neked mit dolgoznak a szüleid?
Na, erre már muszáj szólnia, s pislog kettőt. Panna már szólásra nyitná ajkait, hogy válaszoljon Rita helyett, de egy apró mozdulattal jelzem neki, hogy most ne ő beszéljen. Nagyon kommunikatív lány, az a folyton csivitelős fajta. Számára nem a beszéd a problémás, hanem a hallgatás, ellentétben Ritával. Épp ezért szeretném, ha most egy kicsit cserélnének, s Panna hallgatna, hagyná szóhoz jutni a másikat is, és türelmesen kivárná, míg a harapófogóm sikeresen kirángatja az első szavakat Rita szájából. Ami működni is látszik, hisz Panna "fulladozik" ugyan, sokat mocorog ültében, és topog is idegesen a lábával, várva, mikor szólalhat meg végre, de érdeklődő tekintetem, s maga a tény, hogy Ritára figyelek, működni látszik.
- Apu a polgármester... - szólal meg végül, kicsit halkan. Még fél beszélni, fél, ha rá figyel mindenki, de ez inkább az ismeretlentől való félelem, ami egyben izgalom is. Hiszen... én is féltem, hogy milyen lesz ide jönni, és akkor is féltem, amikor először csatoltam fel a sílécet a lábamra, de ugyanakkor volt valami izgalom is bennem, az új felfedezése, és a síelést élveztem, az ideköltözést viszont... hát, maradjunk annyiban, hogy még meglátom. Mondhatni, még épp csak rábillentem a havas lejtőre, és elkezdtem csúszni, és látom magam előtt a meredek domboldalt, de amíg le nem érek annak az aljára, addig nem fogom tudni, hogy vidáman kurjongatva érkezek-e meg, vagy a hasamon csúszva, halálfélelemmel?
Megborzongok. A hideg elkezd fel-alá futkosni a hátamon, ismerem ezt az érzést. Felnézek, és vajon kit látok magam mögött? Fagy az, ahogy ráül a mögöttem lévő padra, de nem néz rám, Ritát bámulja mereven, a maga érzelemmentes stílusában akár még érdeklődőnek is mondanám. Elmosolyodok, és visszafordulok a lányhoz.
- És anyukád?
Mozdul mögöttem egy szék, Ádám jön vissza, s ül le ideiglenesen oda, amíg Rita foglalja a fiú helyét. Az ő tekintete inkább csodálkozó, de érdeklődő, szegény Rita pedig egyre inkább pirul az őt érő pillantások kereszttüzében. Szóra nyitja ajkait, majd becsukja, aztán újra kinyitja őket, de most sem jön ki hang közülük. Panna már majdnem közbevág, de hirtelen megemelem a kezem, s épp csak nem csittegek hozzá. Mélyen Rita szemeibe nézek, igyekszem elővenni a legkedvesebb és legfigyelmesebb pillantásomat. Két szót már kihúztam belőle, a többi pedig már ott van, már csak egy pici hiányzik, és kész!
- Anyu asszisztens...
Csend, amit csak picit később török meg, pontosítást kérve, miközben egyre többen szállingóznak vissza a terembe, s szerencsére Rita pont nem látja, mennyien gyűlnek mögé.
- Az orvosnál?
Rita megrázza a fejét, s egy újabb kérdő pillantásomnak köszönhetően hozzáteszi:
- Az állatorvosnál...
- Áhá, akkor a szüleink együtt dolgoznak? - kérdezek vissza, és valóban örülök is a dolognak. Végül is, ez az első, hogy megtudom, hogy egy osztálytársamnak mit dolgoznak a szülei, és hogy ráadásul apukám munkatársa. Rita elmosolyodik, s pironkodva bólogat, láthatóan ő is örül ennek.
- Akkor te is nagyon szereted az állatokat? Melyik a kedvenc állatod?
Bólogat, de érthető, neki még kevésbé ijesztő a fejének mozdítása, mint a szóval válaszolás, ám épp ezért is próbálok nem eldöntendő kérdéseket feltenni.
- A... nyuszi... - válaszolja halkan, s az osztályon úrrá lesz a döbbent csend.
- Azok nagyon aranyosak! - válaszolok lelkesen. - Nekem a fekete nyuszi a kedvencem, és neked?
- Nekem is! - válszol, most már várakozás nélkül. - Sokan a fehéret szeretik, és szépek is, meg a foltosak is cukik, de az én nyuszim fekete!
Nincs szükség hangokra, hogy érezzem, mennyire megilletődött immáron az egész osztály, hiszen hamarosan csengetnek, és mindenki visszaért az órára, ám mindenki megállt inkább Rita látószögén kívül. Szegény lány nem is sejti, hogy mennyien isszák most minden egyes szavát, ami úgy tűnik, egy szünet alatt többre sikerült, mint az eddigi években összesen. Persze, tény, hogy Fagy sem épp szószátyár, de ő csak nem akarja pazarolni az energiáját a szavakra, ha nincs rá szükség, Rita viszont inkább fél megszólalni, s úgy tűnik, sikerült éreztetnem vele, hogy nekem nyugodtan mondhat bármit, mert valóban kíváncsi vagyok rá, és érdekel, amit mond.
Hát hogy ne érdekelne?
- Van egy nyuszid? - kérdezek vissza, megtörve a csendet, Rita pedig büszkén bólogat.
- Mekkora? Hogy hívják? Egyszer megmutatod? - záporoznak belőlem a kérdések, mire Rita felemeli kezeit, hogy megmutassa a nyuszit, ami egy jól megtermett macska méretének felel meg.
- Ekkora, és Bobónak hívják, fiú. Bármikor átjöhetsz megnézni!
Panna eddig bírja a csendet, kitör belőle a szó.
- Én is, én is, ugye, átmehetek megnézni?
Rita bólogat, s mögém néz fel, a padon ülő Fagyra. Tekintetem nekem is oda vándorol, a sejtésem beigazolódott, a fiú keze megemelésével jelzi, hogy csatlakozna hozzánk.
- Szerintem az egész osztály kíváncsi lenne arra a nyuszira... - szól bele Ádám egy félmosollyal, Rita szemei pedig elkerekednek, ám válasz helyett a csengő csendül fel, s mindenki megindul a helyére, kezdődik a következő óra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése