A balhé

Nem igazán tudok figyelni az órán. Az egyik pillanatban még romantikus gondolataim vannak, Bencével a középpontban, a másikban pedig behúzok neki egy nagyot képzeletben, remélve, hogy ettől békén hagy. Egyszerűen idegesít. Idegesít, hogy úgy érzem, a gyomrom összeszorul, és pillangókkal telítődik, ha rá gondolok, pontosabban arra, hogy a közelemben van, vagy egyáltalán rám néz. Én nem ez a típusú lány vagyok. Ezért zavart a fiúk ugrabugrálása is, nem akarok szerelmi szálat az életembe, legalábbis most nem. Vagy ha mégis, akkor az semmiképp se legyen cukormázas és szivárványokkal átitatott csöpögés, mert azoktól hányingert kapok. Igen, totál kedves dolog Robitól, hogy hozott virágot, meg Fagytól is, hogy utánam hozta, de nem vágyom ilyesmire. Pont ezért zavar Bence. Olyan érzéseket keltett bennem, ami abszolút nem én vagyok. Egyáltalán nem illik hozzám ez a kislányos, butuska ábrándozás, bár úgy cakkumpakk, ez a hely sem illik hozzám. Ez valahogy... taszító.

Sóhajtok. Úgy látom, Ádámnak is feltűnt, mennyire bizonytalan vagyok, így amint kicsöngetnek, rögtön megragadja a kezem.
- Hozd az uzsonnát, menjünk ki az udvarra. Jót fog tenni a friss levegő.
Hangja még mindig komor, csendes. Érzem, hogy még haragszik, mélyen megbántottam, de ez most neki is kevésbé fontos. Nem tudom, hogy képes erre, a legtöbb ember nem tudná félretenni a haragját, és ott lenni a bajban, ha szükség van rá. A legtöbb ember tovább morogna, és sírna azon, hogy jaj, de megbántották, és miért segítsen a bajban valakinek, aki a lelkébe taposott. Jó tudni, hogy Ádám nem ilyen.
Gyorsan magamhoz veszem a kis csomagomat, és elindulok Ádámmal kifelé. Átfogom a karját, és nem érdekel, hogy ki hogyan néz rám. Azt hiszem, ha most nem tudnék kapaszkodni Ádámba, és felbukkanna Bence, úgy járnék, mint a látássérült paci, aki túl közel merészkedett a sziklapárkányhoz, és csak zuhannék, zuhannék a mély és feneketlen sötétségbe, amely jeges ujjaival körülmarkolna, és soha nem eresztene többé.
Szerencsére hamar kiérünk az udvarra, és már indulnánk a padok felé, amikor egy ismerős hang üti meg a fülemet.
- Szóval szerinted ez az én hibám?
- Pontosan!
- Mitől is lenne az enyém, és még véletlenül sem a tiéd?
- Tudod te.
- És miért nem Ádámot okolod? Mármint két házzal lakom arrébb, persze, hogy arrafelé kell jönnöm reggel!
- Rózsával?
- És ha azzal? Mert te meg Ádám talán nem az ellenkező irányból jöttetek ide reggel, egyenesen Anita háza elé? De még csak nem is a kis morgóst hibáztatod, hanem engem?
- Őt is.
Érzem, ahogy Ádám karja megfeszül ujjaim alatt.
- Hé... nyugi.
- Nem nyugi! Elegem van belőlük!
A fiú megindul a vitázók felé, magával rángatva engem is. Ahogy közelebb érünk, Fagy észrevesz minket, és egy pillanatra elkerekednek a szemei. Ezt látván Robi is felénk fordul, az ő arcán már jobban megmutatkozik a meglepettség.
- Befognátok végre? - kiált rá a két srácra Ádám, a feszültség csak tovább nő benne. Azt hiszem, ez nem is kizárólag rólam szól. Eleve nem igazán tűntek jó barátoknak a fiúk, és erre közéjük pottyantottak engem. Kezdem úgy érezni magam, mint egy darab hús.
- Majd befogom, ha nem kell "véletlenül" összefutnom veletek, amikor reggel suliba jövök! - kontráz Robi, Fagy viszont csak cicceg.
- Ez rád is vonatkozik, Fagy! Mit képzeltek, kik vagytok ti?
- Miért, te ki vagy, Ádám?
- Miszter titokzatos.
- Fogd be, Fagy!
- Csak utánad.
- Na jó, most már kezdesz felhúzni!
- Lassan megy.
Robi már nem válaszol semmit, csak tűri felfelé az inge ujját, amire elkerekednek a szemeim. Elengedem Ádámot, és a két srác közé lépek.
- ELÉG LEGYEN!
Persze, ez sem segít sokat, Robi ellép mellettem, majdnem fel is lök, és már lendül is az ökle Fagy arca felé. Endre viszont határozott mozdulattal elkapja a srác kezét, és kicsavarja a karját, anélkül, hogy komolyabban meg kellene mozdulnia. Robi görnyed, nem is reagálhat máshogy erre, és bár próbál kemény legénynek tűnni, fogai közt kiszűrődő sziszegése jelzi, hogy nem épp fájdalommentes a procedúra.
- Azt mondta, elég - jelenti ki Fagy, majd elengedi a szőke herceg csuklóját, és rendíthetetlen jégszoborként áll meg, csak szeme sarkából sandít rám.
- Ne hidd, hogy ezzel beloptad magad a szívembe, Jegesmaci! - mordulok rá, mire nevetést hallok. Dávid az, én pedig most eszmélek fel. A vita hevében a többi diák körénk gyűlt, ettől pedig fel tudnék robbanni. Konkrétan érzem magamon a célkeresztet és a pirosan villogó nyilakkal ellátott feliratot: "ide lőjetek!" Hát egy frászt!
- Muszáj mindenkinek úgy viselkednie, mint az óvodásoknak? Ennél azért már idősebbek vagyunk, nem? - fakadok ki, vádlón nézve a fiúkra, s érthetetlen okból mindenkitől, még a körülöttünk álló diákoktól is bűnbánó bociszemeket látok magam felé villanni. Nem igaz! Ezzel az egy mondatommal mindenkinél elértem, hogy elszégyellje magát? És még csak a második nap van! Ha ez így megy tovább, nem kell egy hét sem, és beleőrülök az egészbe!
- Aaaaargh! - tör ki belőlem ez az érzés, és megindulok, kifelé a gyűrűből. Dávidot tolom arrébb, túlzottan felbosszantott a nevetése és a vigyora, a következő lépéssel viszont ismerős tekintettel találom szembe magam. A többiekkel ellentétben ez.. ez nem bűnbánó. Ez inkább egy győztes pillantása.
Megszédülök, s egy kart érzek a derekamra fonódni, meleg, barátságos ölelést érzek magamon, amely visszatart a hideg sötétségtől. Nem mintha nem szeretném a sötétet, sőt, a csillagfényes éjszakák hidegek is, de ennek a sötétségnek a hidegét pont a fény teljes hiánya okozza. A csillagok fénye nélküli, teljes sötétség megrémít.
- Elég volt! Nincs itt semmi látnivaló! Veletek meg még számolok! - hallom Ádám hangját csengeni a távolból, miközben némileg közelebbről a nevemet ismételgeti valaki.
- Jól... jól vagyok... - motyogom, de Dávid határozottan közbevág.
- Dehogy vagy jól! ülj le!
Elenged, amikor a hátsóm már a padot éri. Szóval Dávid kapott el?
- Ettél már ma? Tessék... - nyitogatja ki az egyik szendvicset, és választ sem várva nyomja a fogaim közé azt. Ahogy kezd kitisztulni a kép, már látom is, hogy változott a felállás. Dávid előttem térdel, roppant aggódó tekintettel, Ádám épp mellém huppan, nyitja az üvegemet, hogy ihassak. A kezeim remegnek, de úgy érzem, mintha nem is az én testem lenne. Körülöttünk ott áll Márk, Tamás, Robi és Fagy is. Ez utóbbi kettő mintha el is felejtette volna a vitázást, csak Robi masszírozgatja a karját kicsit. Oldalra pillantok, az a győztes tekintet már a távolból vizslat, elégedett mosollyal kísérve. Most döbbenek rá csak, hogy az a rikítóan répavörös hajkorona valójában Bencéhez tartozik. Láttam már korábban is a szemem sarkából, de nem foglalkoztam vele. Kicsit megrémít a gondolat, hogy első találkozásunkkor ebből semmit sem fogtam fel. Ki ez a srác??
Az persze, még inkább megrémít, hogy a szeplős orrú, természetesen vörös hajú srácok sosem tartoztak a nekem tetszők közé. Aranyosak, amikor kiskölykök, de rosszcsontok, és nem igazán vonzanak. De akkor Bence miért?
Gyorsan rágom a falatokat, nyelem a szendvicset, mint kacsa a nokedlit, de a srácoknak be kell segítenie, hogy remegő kezeim ellenére is sikerüljön a számba célozni a falatokat, vagy épp az üveget.
- Kicsit álljatok hátrébb, hogy kapjon levegőt is! - szól Dávid, és senkinek nem kell ezt kétszer mondani. Az előbbi nagy vita ellenére Robi és Endre egy emberként távolodnak el. Bár jobban örülnék, ha itt sem lennének már. Mármint... teljesen szét vagyok csúszva, remegek, szédülök, és érzem, hogy falfehér az arcom. Utálom, ha ilyen állapotban látnak, pláne, ha fiúk azok. Nem akarom, hogy ilyennek lássanak.
- Nem akarok még egyszer vitát, pláne nem miattam. Ha haragszom bármelyikőtökre is, azt csak magatoknak köszönhetitek, és nem másnak.
- Haragszol rájuk? - kerekednek el Dávid szemei döbbenten. - Mi történt?
- Hosszú történet... - sóhajtok. - Az viszont tény, hogy ha valakit holnap reggel meglátok a házam előtt grasszálni, pláne ajándékkal a kezében, azt én magam ásom el a hátsó kertben. Hazafelé sem kérek díszkíséretet! Bírjátok ki hétvégéig, és akkor rendezhettek valami szalonnasütést, vagy akármit, ott majd lesz időnk mindenre, akár ki is költözöm egy sátorral és hálózsákkal a mezőre, de addig hagyjatok békén, jó?
Bólintottak. Épp felszabaduló kezemmel azért Ádám után nyúltam, mielőtt még elhúzódna.
- Egyetlen kivétel ez alól, ha szükségem van rátok. Azt viszont látni fogjátok, vagy jelzem majd.
Érzem, ahogy Ádám szabad keze az én kezemen állapodik meg, megértően paskolva meg ujjaimat.
- Sajnálom. Észrevehettem volna hamarabb is, hogy te sem szereted a tömeget.
Egy kicsit meglepődök, és felnézek rá.
- Meg a figyelem középpontjában sem szeretek lenni... - fűzöm hozzá, s ahogy körülnézek, látom, ahogy Tamás és Fagy már messzebb húzódtak, s Robi is oldalazni kezd. Szegény Márk csak értetlenül néz, Dávid viszont vigyorog.
- Ne aggódj, Cicus, hagyjuk, hogy egyedül portyázz a sötét éjszakában! - kacsint. - Nem mindenki szeret falkában járni, szóval minden rendben! - megpaskolja a térdemet, majd felegyenesedik. - Jók legyetek, mi megyünk vissza órára, te pedig etesd meg rendesen a lánykát! - bök Ádám felé, aki csak bólint.
A remegésem kezd múlni, és a szendvicsek is fogyóban vannak, úgyhogy gyorsan betermelem a maradékot. Sokkal jobban érzem magam, és mielőtt még becsengetnének, vissza is indulunk Ádámmal az órára. Talán tényleg csak ennyi volt a bajom? Éhes voltam, hisz nem reggeliztem, és a friss levegő is jó hatással volt rám? Ádám mindenesetre megenyhült, mintha most tényleg megértette volna, mitől fakadtam ki reggel. Azt hiszem, jóval több közös vonásunk van, mint elsőre hittem volna, és ezt ő is kezdi látni.