A liliom és a jégcsap

- Szia, én Lili vagyok!
Szinte alig csöngettek még ki, de ez a lány már úgy ugrott elém, mint az a mókus, vagy mi a Pirosszkában, amikor kávét itattak vele.
- Szi...szia... - köszönök zavartan neki, hisz nem kellene máris udvariatlannak lennem. Ám mielőtt észbe kapnék, már új osztálytársak tömkelege terem előttem,, és sorra teszik fel a kérdéseiket, vagy mutatkoznak be. Nem is értem, miből gondolják, hogy ennyi nevet meg tudok jegyezni! Persze, aranyosak meg minden, de némi klausztrofóbiás érzésem támad, s segélykérően keresem Ádámot. Jelenleg ő az egyetlen, akit ismerek egy kicsit, s ezáltal az egyetlen biztos kapaszkodó, mielőtt a mélybe zuhannék. Ám a srác arca helyett valaki mást látok meg, ami leköti a figyelmem.

A fiú nem jött ide hozzám, ehelyett csak mereven ül az ablak melletti, leghátsó padban, és kifelé bámul egykedvűen. Persze, nem ez a magával ragadó benne, hanem a megjelenése. Szőke haja már-már fehérnek tűnik az erősebb fényben, szemei olyan jegesen kékek, hogy innen is jól látom. Az egyenruha kontrasztja pedig csak kiemeli hófehér bőrét. Ám a különleges külső még nem elég, van valami olyan kisugárzása, ami egyszerűen... magával ragad.
- Hehe, szóval neked is egyből megtetszett Fagy, ugye? - csendül egy kuncogó hang a fülem mellett, mire rögtön visszakapom a fejem Lili felé. Aranyos lány, nagy, tengerkék szemekkel, és aranybarna fürtökkel, amelyeket két foncsikban hord.
- Fagy? - vonom fel szemöldökömet értetlenül.
- Havasi Endre, de mindenki csak Fagynak becézi. Nem csak a külseje jeges, az érzelmeket is kifelejtették belőle, de persze, minden lány őbelé szerelmes. Veronikát például rendszeresen kikosarazza!
Hátrapillantok, amerre Lili biccentett a fejével beszéd közben. Áhá. A kiskirálynő az, az iker-udvarhölgyekkel. Gonosz mosolyra húzom ajkaim. Ez jó, fontos információ, amit ellene fordíthatok.
- Áh, értem. Nos... nekem nem szokásom olyan fába vágni a fejszémet, ami úgyis kicsorbítja a szerszámot. Hát még újra és újra belelépni ugyanabba a tehénlepénybe! - nevetek fel, és a társaság együtt nevet velem. Kicsit oldódik a hangulat, a többiek is megfogyatkoztak, legalábbis úgy tűnik, inkább távolabbról hallgatják a beszélgetést, és igazuk van. Idővel majdcsak kialakul az ismeretség velük, és meglátjuk, kivel leszünk barátok.

- Tudod... nagyon szokatlan nekem ez a város - vallom be Lilinek végül a "hogy érzed itt magad?" című kérdésáradatra. - Mifelénk nem túl megszokott ez a fajta öltözék, sőt, egyenruhánk sincs igazán az iskolákban. Legfeljebb ünnepségekre, de az sem mindenhol...
- Igazán? És mindenki mindenféle ruhákban jár suliba, amik nem is illenek össze egymással? Az nagyon furcsán nézhet ki! - hüledezik a lány, aki egyébként magas hangon, és roppant pörgősen beszél. Mint valami kis... kolibri.
- Szerintem meg az furcsa, hogy mindenki egyforma. Sehol az egyéniség. És mi van akkor, ha valaki nem szereti a rózsaszínt?
Többen felnevetnek, Lili egyenesen csilingelve kacarászik.
- Jaj, hát melyik lány nem szereti a rózsaszínt?
Elpirulok. Elég látványos lehet, mert Lili is elhallgat, és elcsodálkozik.
- Ne... nem szereted a rózsaszínt?
- Hát... őszintén szólva... - kezdek bele, nagyon szégyellve magam. Ez a szegény tündéri kislány mindjárt elsírja magát itt azért, mert én... nem szeretem a rózsaszínt. Azt már ki sem bírom mondani, hogy egyenesen utálom. Bár szerencsére nem is kell, mert a szünetek itt sem tartanak tíz percnél tovább, és a csengőszóval a következő tanár is belép a terembe.