Változás...

Már óra közben is furcsa hangra leszek figyelmes... valami bugyogás, vagy inkább... gyomorkorgás? Az előttem lévő répavörös üstökre meredve figyelek. Igen, határozottan onnan jön. Elfelejtett volna tízóraizni a nagyszünetben? Egy kicsit zavaró.
Valahogy azért csak kibírom, amíg kicsöngetnek. Ádám után fordulok, aki hirtelen felpattan mellőlem ismét, aztán kifelé indul nagy lendülettel.
- Hé... - szólok utána, de megnyugtató mosollyal válaszol.
- Ez most sürgős!
Enyhe pirulásából nem nehéz rájönni, hová is igyekszik. Hát igen, a király is egyedül jár oda, csak a lányok mászkálnak kettesben. Kivéve engem, én egyedül is elvagyok arrafelé.

Újabb korgás üti meg fülem, s a vörös fiúra nézek, aki két kézzel fogja a hasát. Kicsit előrehajolok.
- Nem hoztál magaddal tízórait? - szólítom meg, nem hiányzik, hogy egész nap ezt a szenvedést nézzem premier plánban.
- Én... odaadtam a tízóraipénzem Veronikának... - fordul hátra a srác, és zavartan pirul. Hátranézek az említettre, aki épp valami rágcsálnivalót fogyaszt az ikrekkel. Szóval így állunk.
- De miért adtad oda? - kérdezem, miközben az utolsó szendvicsemért kutatok a táskámban, anya szeret sokat csomagolni. Szerencsére.
- Hát... mert elkérte.
Furcsa válasz, s már épp nyitnám is a szám, amikor a fiú melletti helyet hirtelen elfoglalja Robi.
- Ákos mindig ilyen volt. Ez mindennapos dolog.
- Nem is lenne problémám vele, mert sokat reggelizek, de ma elaludtam, és nem volt időm enni... - vallja be a vörös zavartan, én pedig a kezébe nyomom a szendvicset.
- Akkor a vendégem vagy mára.
Rámosolygok, és Robira is. Ákos padtársa valahol épp a háziját próbálja lemásolni, ha jól sejtem, úgyhogy van időm beszélni kicsit a szőke herceggel, mielőtt Ádám visszaérne. Most még Lilitől is nyugtunk van, óra után rögtön távozott a tanárral valami halaszthatatlan ügyben.
- Szóval... nem kedvelitek egymást a padtársammal? - bökök az üres szék felé, mire Robi kuncogni kezd.
- Inkább ő nem kedvel engem. Csak halvány sejtéseim vannak arról, hogy miért. Elég titokzatos, kicsi korunkban is ugyanabba az óvodába jártunk, de még soha senki sem jött rá, mi járhat a fejében. Magának való fiú. Annak idején hívtuk játszani, barátkoztunk volna vele, de nem találtuk meg vele a közös hangot.
Gondolom, bárki könnyedén kitalálja, hogy ebben a faluban egy iskola van, egyetlen osztállyal az évfolyamokon, és egy óvoda, úgyhogy minden azonos korú gyerek ugyanazzal a csoporttal kezdi és fejezi be a szocializálódást.
- Titokzatos? - kérdezek rá az engem érdeklő részletre, majd megrázom a fejem. - Ugyanarról az Ádámról beszélünk? Ez a srác nyitott könyv!
- Neked lehet, de velünk nem ilyen barátságos. Egyébként... egy ideje már várt téged... - vág közbe Ákos, épp lenyelve a falatot, mire csak értetlenül pislogok.
- Engem? Mármint konkrétan Anitát engem, vagy valakit, akivel... barátkozhat?
- Konkré... - kezdene válaszba ismét a vörös, de Robi egy gyors mozdulattal a képébe nyomja a szendvicset.
- Egyél inkább, mert engem is zavar ez a gyomorkorgás.
Elmosolyodom, és ha épp nem koncentrálnék a válaszra, akkor még tán nevetnék is.
- Szerintem ő sem tudta még pontosan, mire vár, de az érkezésed óta egy kicsit mintha jobb kedve lenne. Meglepett egyébként, hogy pont vele jöttél iskolába, ugyanis pont az ellenkező irányban lakik. Biztos kíváncsi volt az új tanulóra, ezért ment eléd!
Még jobban pislogok. Ezek tényleg Ádámról beszélnek? Ugyanarról a fiúról van szó? Kezd egy kicsit... furcsa lenni a viselkedése.
- Egyébként, amíg nem békél meg kicsit a dolgokkal, lehet, hogy jobb lenne, ha nem kísérnélek haza. Lili túl lelkes, de majd leállítom, úgyhogy ne aggódj! Nem akarok problémát! - fűzi még hozzá, és olyan ragyogó mosolyt villant rám, amit a fogpasztareklámok megirigyelhetnének. Árad belőle a melegség, és persze, az a sárm, amit egy szőke hercegtől várunk, egészen bele is pirulok. Ám ő felkel, és visszaül a helyére, Lilire várva. Pont jókor, épp nem veszi észre Ádám, hogy vele beszéltem, ami elgondolkodtat. Értem én, hogy ég és föld a kettő, és nem kedvelik egymást, de mintha Robi egy fokkal jobban kezelné. Vagy csak egy jó színész, aki így akar meggyőzni, de ha így volna, akkor valljuk be, átkozottul jól csinálja. Komolyan fontolóra veszem, hogy valamikor kettesben is beszélgetnék vele egy kicsit.
Most viszont marad Ákos, és a szendvics. Furcsa ez a srác, olyan kis aranyos, akár egy manó, de úgy látom, túlzottan is nyápic fajta, Veronika pedig ki tudja használni ezt. Egyre kevésbé szimpatikus a kis rózsahercegnőcske, valakinek ideje lenne letörnie a szarvait. S persze, ki más lenne az, mint az új tanuló? Elvégre, minden történet változással kezdődik, s a legjobb változás egy osztály életében az, ha jön egy új ember, aki kellően karizmatikus ahhoz, hogy véghez vigye ezeket a dolgokat. Gonosz terv kezd születni a fejemben, muhaha!
Ábrándozásomból egy elém landoló szendvics rángat ki, és Ádám mosolya.
- Megettem a tiéd, itt az enyém cserébe! - kacsint rám, én pedig vigyorogva elfogadom.
- Köszönöm, és jó étvágyat!
Hárman folytatjuk az együtt ropogtatást, bár Ákos hamar befejezi, hisz egész eddig meg sem szólalt, csak tömte magába az ételt.
- Köszönöm szépen, Anita, életet mentettél! - nevet rám, s pár pillanat múlva landol is előtte még egy szendvics, ezúttal Ádámtól. Szeme sarkából pillant rám, én pedig kerekedő szemekkel fordulok felé, amivel nem vagyok egyedül, Ákos is hasonlóképp reagál.
- Kö... köszönöm! - vágja ki fülig vörösödve, és azonnal kap a falatok után. Elég egyértelmű, hogy miszter "titokzatos", aki nekem valahogy mégiscsak nyitott könyv, még sosem tett hasonlót, véletlenül sem, nemhogy szándékosan. Vajon nálam akarna bevágódni ezzel, vagy csak jó hatással vagyok rá? Lehet, hogy ez az első változás, amit elhozok erre a helyre, anélkül, hogy akarnám? Vajon mi fog még itt átalakulni, csak azért, mert ide költöztem?