Az orvostól szerencsére hamar kikerülök. Mint kiderül, nincs semmi bajom, nem ütöttem meg magam túlzottan. Azt persze, nem érti, hogy miért is vesztettem el az eszméletem egy ilyen apró dologtól, és ez számomra is furcsa, de inkább enged az órára, mielőtt elkésnénk, megígértetve velem, hogy ha bármi apró problémám akad, akár enyhe szédülés, rögtön eljövök hozzá, és pár nap múlva visszajövök ellenőrzésre. Kedves orvos, és figyelmes, de egy ilyen kis településen nem lep meg annyira, ha nem csak futószalagon akarja letudni a betegeit, hanem valóban foglalkozik is velük. Ez eddig az egyetlen jó pont az ideköltözésemben, mert a kezdés.. nos.. nem igazán ínyemre való.
Így hát röpke várakoztatás után térek vissza Ádámhoz, aki rögtön úgy pattan fel a székről, mintha legalábbis attól tartana, hogy nyaktörő vetődéssel kell elkapnia. Lemondóan sóhajtok.
- Nyugi, jól vagyok, csak ellenőrzésre kell majd visszajönnöm, meg ha bármi bajom van, de arról majd időben szólok, oké?
- Oké... - engedte el magát kissé, mintha ólomsúlyokat dobott volna le magáról - akkor menjünk!
- Menjünk, de most már egyedül is elboldogulok, nem hiányzik az újabb sutyorgás!
- Rendben! - emeli fel kezeit megadóan, de azért hamar mellém sorol, ahogy elindulunk.
Mikor kilépünk az épületből, egy pillanatra elvakít a reggeli napfény. Aztán valami csillogást látok, és mintha csilingelést is hallanék ezzel egy időben. Vagy talán... kacagást? Egy kicsit még pislogok, főleg Ádám felé, várva tőle bármiféle reakciót. Mármint... ha tényleg csilingelt itt valami furcsa, azt neki is észre kellene vennie, de ő csak értetlenül néz rám.
- Mi az, mégsem vagy jól?
- De igen, csak egy kicsit vakító a napfény idekint... - válaszolok halkan, s betudom az egészet egy röpke képzelődésnek. Nem súlyos, a doktor úr legalábbis nem mondta, hogy ha képzelődni kezdenék, akkor azonnal rohanjak hozzá, úgyhogy ha csak ennyi volt, akkor ennyi, csengett a fülem picit, és ha nem jelentkezik újból, akkor nincs probléma.
Együtt indulunk vissza Ádámmal az iskola elé, ezúttal már az iskolaépületbe lépve be. A folyosón már senki sincs, bár az órák még nem kezdődtek el, de egy perc múlva becsengetnek, úgyhogy mindenki a helyére ment. A sok jókislány és jókisfiú, bizonyára mind egyenes háttal, ölébe ejtett kezekkel várja a tanárt.
Csengetnek, úgyhogy kicsit megszaporázzuk lépteinket. Az eszembe sem jut igazán, hogy vajon egy osztályban vagyunk-e Ádámmal, és oda visz-e, ahová kell, csak követem, megbízva az ítéleteiben, fogalmam sincs, miért. Talán egy megérzés miatt.
Persze, a terem hamar megvan, épp a tanárnővel együtt érünk az ajtóhoz.
- Hát maguk? - kérdezi a hölgy felvont szemöldökökkel, kissé számonkérőn. Úgy látszik, itt véresen komolyan veszik a késést...
- Ő itt Eszter, az új diák, reggel nekimentem véletlenül, és megütötte a fejét, úgyhogy beszaladtunk az orvoshoz gyorsan, de minden rendben! - adja le jelentését Ádám, szinte haptákban állva, mire a nő arca megenyhül.
- Áh, értem! Kellemetlen kezdésnek hangzik, Kisasszony, remélem, jól van!
- Persze, minden rendben! Eddig legalábbis... - válaszolok kissé zavarban, és a tanárnő beterel minket a terembe.
Kedves hölgynek tűnik, kissé kerekded, de igen ízlésesen öltözik hozzá. Csinos, bordó kabátkát és hosszú szoknyát vett fel, hófehér blúzzal, és egy vörös kendővel annak gallérja alatt, haja kényelmes kontyba fogva. Sosem öltöznék így, de neki jól áll, és ettől máris szimpatikus. Szimpatikusabb, mint azon volt osztálytársaim és tanáraim, akik hasonlóan széles derékkal vettek fel csípőnadrágot, és olyan blúzt, amiből kilátszott kerekedő pocakjuk, és a két számmal kisebb farmerből kinyomott háj miatti úszógumijuk.
Ádám gyorsan leül egy üres padba, és mivel eddig nála volt a táskám, amit az esésem óta hozott, ezért azt rögtön le is teszi maga mellé a székre. Áhá, szóval megvan a padtársam. Már indulnék utána, amikor a tanárnő megszólal.
- Kedveseim, új lány érkezett hozzánk, Eszter, kérlek, mutatkozz be, ti pedig fogadjátok őt szeretettel!
Sosem voltam igazán népszerű, és a szereplés sem épp nekem való dolog, úgyhogy első nekifutásra egy bárgyú mosolyra futja, majd kinyögöm az első szavamat.
- Szi..szi..sziasztok!
Síri csend fogadja a kinyilatkoztatásomat, a tanárnő pedig támogató mosollyal szól közbe.
- Áh, felesleges is, biztos vagyok benne, hogy a szünetben eleget fogtok beszélgetni a többiekkel, akkor majd megismerhetnek! Kezdjük inkább az órát, ülj le, Eszter!
Hatalmas megkönnyebbüléssel sietek a nekem kijelölt helyre, természetesen Ádám mellé, és szinte elsüllyedek a pad alatt, azt kívánva, bár ne is léteznék. Hátul ráadásul láttam a három gráciát is, akik még most is gúnyosan kuncognak zseniális leszereplésemen. Ádám azért bíztatóan rám mosolyog, de nem szól, mert a tanárnő kezdi az órát, rögtön azzal, hogy ráripakodik a kuncogó brigádra, ez pedig beléjük fojtja a hangokat legalább. Talán az első szünetig biztonságban leszek... Mindenesetre, szép kis bemutatkozással kezdtem az új iskolát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése