Szokatlan belépö

Mikor végre kinyitom a szemem, először csak foltot látok, ami olyan emberszínűféle, és egy fekete tócsa keretezi felülről. Szerencsére, nem kell sokat pislognom hozzá, hogy a tócsa tincsekké formálódjon, a folt közepén pedig egy orr és egy szempár is feltűnjön. Persze, bizonyára szája is van, de nem arra figyelek épp, elvégre nem valami lovagias első csókot várok egy vadidegentől. Egy igencsak... jóképű... vadidegentől. Na, nem, akárhogy néz ki, akkor sem ismerem, szóval ez így...

- Jól vagy? - zavar fel gondolataimból a szép fekete herceg, már csak a táltos paripa hiányzik alóla.

- Persze.. köszi. Csak egy koppanás, nem is fáj... - legyezgetek zavartan, mintha tényleg valami apróság volna.

- Az eszméletvesztés nem apróság. Fel tudsz állni? Jobb lesz, ha elviszlek az orvoshoz.

- Eszméletvesztés? Me... mennyi idő telt el?

- Csak fél perc, de az épp elég. Ha holtan esel össze, mert nem vittelek el megvizsgálni, szedhetem elő a konyhakést.

Segít felállni, s bár kissé bizonytalannak érzem magam, úgy tűnik, minden rendben, és nyugodtan mehetek iskolába. S bár még mindig nem szívesen teszem, az első nap van annyira fontos, hogy ne akarjak lógni. Abból csak nagyobb baj lenne. Az előbb elhangzott mondat viszont valahogy teljes sületlenségnek tűnt számomra.

- Konyhakést? Vajat kenni a kenyérre?

Komolyan néz rám, egyenesen a szemeimbe, s egy pillanatnyi várakozás után megszólal.

- Szerinted tudnék élni a gondolattal, hogy az új lány miattam halt meg, mielőtt még megismerhettem volna?

Leesett az állam. Egyszerűen nem tudom, mit gondoljak. Ez a mondat egyszerre aranyos és hízelgő, és emósan morbid. Nem tudtam eldönteni, hogy elpiruljak, vagy sikítva rohanjak el, mielőtt még elkezd mondjuk egy lírai dalt énekelni arról, hogy határtalan bűntudatában miképp használja azt a konyhakést. Be kell vallanom, szeretem a rockzene érzelgősebb változatait is, sőt, jobban bejön, mint a hörgés. De amit az emo irányzattal műveltek a kortársaim, attól nekem támad kedvem felvágni az ereiket, pedig roppant mód utálom a véres horrort. A helyes srácok, akik elkezdtek emózni, picsogó kis kölykök lettek, és őszintén szólva, totál fárasztó azt hallgatni, hogy mekkora szörnyűség az élet, és vége a világnak, mert kitiltották őket a facebookon egy csoportból, szabályszegésért, vagy mert anyuci nem veszi meg azt a szegecses övet, ami még az e-bayen is anyu fél havi fizetésébe kerülne. Sokszor pedig még a valódi problémák is zavaróak, ha a srác minden megoldási javaslatomra csak kifogást keres. Na, nem mintha a lányok különbek lennének. Ha egy kupacban vannak, akkor szinte azon versenyeznek, hogy kinek rosszabb az élete, mintha az valami jutalom lenne. Persze, ami nem öl meg, az erősebbé tesz, és valóban, aki a béka hátsója alól is kimászott már, mert túlélte, az tényleg nem kispiskóta, de az nem kérkedni fog azzal, hogy neki milyen rossz, hanem legfeljebb szükséghelyzetben közli, hogy bocs, de ez van.

Jaj, hol is tartottam? Azt hiszem, elkalandoztam... bizonyára jól láthatóan nem tudom, hogy mit gondoljak, s döbbenetemet ő is észrevehette, mert felnevet.

- Meg ne ijedj, vagy ha mégis, akkor eggyel több ok, hogy el akarj menni az orvoshoz. Ha időben kiderül a baj, akkor semmi okod aggódni, és mindketten túléljük.

Kacsint. Rám. Aztán, mivel az egyensúlyom stabilnak tűnik, karját nyújtja felém, mint valami úriember, én pedig lemondóan beleegyezek.

- Hát, jó. Ha belehalnék valami agyvérzésbe, anyu tuti megölne, úgyhogy jobb, ha szót fogadok neked - próbálom viccesre venni a figurát, és úgy tűnik, bejön - A nevem Esz...

- Eszter - vágja rá, s értetlen pislogásomat látva sokatmondó pillantást vet rám - Ez egy kisváros, te pedig új vagy. Mindenki tud rólad mindent, ami csak eljutott eddig. Anyukád elég bőbeszédű...

Szabad tenyerembe temetem arcomat, a másik kezemmel inkább kapaszkodok.

- Ez maga lesz a földi pokol...

- Áh, csak majdnem, ne aggódj. Bár persze, jobb lenne, ha gyakrabban hallgathatnánk olyan zenéket, amit a nagybátyám hozott annak idején, de ennek a városnak jó így. Mármint... az emberek így döntöttek. Akinek nem tetszik, az többnyire elmegy, eddig te vagy az első, aki eleve úgy jött ide, hogy utálja.

- Mily meglepő... - rázom meg a fejem óvatosan.

- Elég furcsa, az tény. Jaj, el is felejtettem, az én nevem Ádám, és tudod, örülök, hogy te nem Éva lettél. Sőt, annak is, hogy egy Éva sem lakik a városban.

- Felétek még ezzel viccelődnek? Szakállas...

- Valóban? Nekem elég friss, de nem baj. Gyere, itt az iskola!

Ahogy meglátom az épületet, mintha századokkal kerülnék vissza az időben. A mi modern, faltól-falig ablakú, üvegkupolás iskolánk egy építészeti műremeknek számít, a legújabb technológia, a legújabb építészeti stílus, minden, ami modern. Már-már sci-fibe illő. Ez az iskola viszont leginkább valami bunkerre hajaz, ahová háborúban menekülhetnek az emberek, mert van elég közösségi tér, meg élelemraktár. Ezt összerakva azzal, hogy mennyire kőkorszaki poénjaik vannak, egyre inkább úgy érzem, hogy itt valami időtorzulás van. Pedig csak annyira körbezárják a hegyek a helyet, hogy nem sok modern kultúra jut át a szorosokon, hogy kicsit felpezsdítse itt az életet.

Ám nem ez bizonyul a legnagyobb gondomnak, ahogy közeledünk a kapu felé, hanem a ránk tapadó, döbbent pillantások. Nem merem megkérdezni, hogy mit néznek, és tényleg ennyire különlegesnek számítok-e, hogy jöttömre még a légy zümmögését is meg lehet hallani, de szerencsére Ádám kihúz a szorítóból.

- Az orvos az iskola mellett lakik és rendel, így bármikor át tudunk menni hozzá. Gyere!

Azzal az említett épület felé fordul, s odaszól az egyik barátjának, hogy jelezze majd a tanár felé, merre is vettük az irányt, és hamarosan megyünk. Az én hátamba közben milliónyi kés áll a képzeletemben, annyira magamon éreztem a többiek furcsa pillantásait, s ahogy az orvosi rendelő ajtaja végre bezárul mögöttünk, kisebb lavina gördül le a szívemről. Bent szerencsére csend és nyugalom van, úgyhogy Ádám leültet, majd hátramegy, és bekopog. Egy "mindjárt jövök" hangzik el, s ahogy önkéntes lovagom visszatér és leül mellém, végre van erőm megszólalni.

- Té... tényleg ekkora látványosság vagyok...?

- Nem értem, mire gondolsz...

- Hát... lehet, hogy csak én vagyok paranoid, de még a légy zümmögését is meghallottam volna a város másik végéből, olyan csend lett, amikor megérkeztünk.

Zavartan pislogok fel rá, már-már attól félve, hogy azt fogja közölni velem, tényleg elment az eszem attól az ütközéstől. Ám ehelyett meglepő módon elpirul.

- Az... nos... bocsi, azt hiszem, az én hibám volt. Tudod, hogy belém karolva érkeztél, nem túl megszokott látvány az ilyesmi errefelé.

Na, ha az eszem eddig nem ment el, akkor azt hiszem, most épp történt egy erőteljes lépésem abba az irányba. Mármint... csak átfogtam a karját kicsit, egy kézzel, errefelé ezt ennyire komolyan veszik? Mifelénk simán csókolgatták egymást a folyosón! Na jó, nem simán, mert az igazgató rájuk szólt, és csak két egyébként sem túl visszafogott osztálytársam tette, és még a kapcsolatuk sem tartott túl sokáig, na de nem ez a lényeg, hanem hogy azon nem döbbentek le ennyire a diákok, mint az én belépőmön Ádámmal. Csak értetlenül bámulok, talán hápogok is valamit, amikor nyílik a rendelő ajtaja, és benéz a város legkedveltebb orvosa.

- Á, nahát, szia, Eszter! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk, gyere, és mesélj!

Azzal kitárja előttem a rendelője ajtaját, én pedig gyorsan "megmenekülök" a további kínos szájtátástól.