A balhé

Nem igazán tudok figyelni az órán. Az egyik pillanatban még romantikus gondolataim vannak, Bencével a középpontban, a másikban pedig behúzok neki egy nagyot képzeletben, remélve, hogy ettől békén hagy. Egyszerűen idegesít. Idegesít, hogy úgy érzem, a gyomrom összeszorul, és pillangókkal telítődik, ha rá gondolok, pontosabban arra, hogy a közelemben van, vagy egyáltalán rám néz. Én nem ez a típusú lány vagyok. Ezért zavart a fiúk ugrabugrálása is, nem akarok szerelmi szálat az életembe, legalábbis most nem. Vagy ha mégis, akkor az semmiképp se legyen cukormázas és szivárványokkal átitatott csöpögés, mert azoktól hányingert kapok. Igen, totál kedves dolog Robitól, hogy hozott virágot, meg Fagytól is, hogy utánam hozta, de nem vágyom ilyesmire. Pont ezért zavar Bence. Olyan érzéseket keltett bennem, ami abszolút nem én vagyok. Egyáltalán nem illik hozzám ez a kislányos, butuska ábrándozás, bár úgy cakkumpakk, ez a hely sem illik hozzám. Ez valahogy... taszító.

A gyöztes

Órán úgy döntöttem, nem hagyom, hogy Veronika nyerjen. Egyszerűen nem ér annyit, hogy hagyjam neki a dolgot, ez pedig azt jelenti, hogy Ádámmal azonnal helyre kell hoznom a dolgokat.
Persze, a dolgom nem könnyű, épphogy kicsöngetnek, és Ádám már ugrik is, hogy minél hamarabb minél messzebb kerüljön tőlem. Én viszont már felkészülten pattanok utána, nem foglalkozva az uzsonnával. Majdcsak kibírok még egy órát.
Sajnos, úgy tűnik, Ádám még így is egy lépéssel előttem jár, épp bekanyarodik az egyik sarkon, én pedig fordulnék utána, amikor majdnem nekimegyek valakinek, és leesik az állam.

Váratlan fordulat

Meg kell, hogy mondjam, nagyon szokatlan ez az új iskola. Ahová eddig jártam, hogy egy évfolyamon öt osztály volt, mind más-más tantárgyra szakosodva. Osztályonként pedig 20-30 között mozgott a létszám, inkább az utóbbi felé törekedve, a több jobb alapon. Ám ebben a kis faluban nem volt ennyi gyerek. Gyakorlatilag évfolyamonként egy osztály akadt, többnyire 15, legfeljebb 20 diákkal, és ez utóbbi már soknak számított. A mi osztályunkba pont én hoztam el a "kerek" 15-ös számot. Páratlan személyiség vagyok, tudom. Ám ez a létszám még nagy számomra ahhoz, hogy azonnal megismerjek mindenkit, főleg egy nap után. Ahogy észrevettem, elsősorban a fiúk "ugrottak rám", ám ez nem lep meg, ebben a korban csak úgy tombolnak a hormonok (nem kell aggódni, az enyémek is, csak épp ettől még nem veszítem el az eszem, szemben az erősebbiknek kikiáltott nem képviselőivel), nem meglepő, hogy ennyire kíváncsiak az új lányra, pláne, hogy elvileg nem tartozom a csúnyácska kategóriába. Sőt, gyakorlatilag volt osztályom cicababái közé csak azért nem tartoztam, mert nem akartam. Az első visszautasítást követően eleinte még próbálkoztak, elvégre ha közéjük tartozom, akkor "szövetséges" vagyok, míg ha nem, akkor "ellenség". Főleg, mert a fiúkkal igazából jobban kijöttem, mint a lányokkal.