Ahogy említettem, új otthonom egy aprócska porfészek. Ennek köszönhetem, hogy nem kell autózni, vagy tömegközlekedni, mivel az egész hely maximum egy óra alatt bejárható, és akkor a csiga már lekörözött. Hol van ez az igazi nagyvárosi nyüzsihez képest? Mindenütt csak madárkák, meg füttyfürütty, mint valami régi, unalmas filmben. Érzem már, hogy egy hónapon belül a halálomat fogja okozni, hogy errefelé nem történik semmi.
Csak egyenruhás diákok. A fiúknak legalább nem rózsaszínben kell járniuk, és masnik sincsenek rajtuk sehol. Ilyenkor bánom, hogy híján vagyok az ipszilon kromoszómának. Persze, mindenki szélesen mosolyog rám, meg extrabarátságos, tele cukormázzal. Kivéve a kis szeplős, répavörös lánykát a két fonatával, aki elpirulva fordul el tőlem, csak érteném, miért...
Aztán persze, jönnek a porcelánbabák. Három együtt, mint valami rossz tinifilmben. A középső szőke, hosszú haja loknikba csavarodik, s a fele fel van tűzve, hatalmas masnival. Még a frufruja is tökéletesen áll, az arca és mosolya egyenesen angyali, nem úgy, mint a tekintete. A másik két lány igazából nem nagy különlegesség, olyan szőkésbarna hajuk van, mintha koszos lenne. És nem csak az egyenruha egyforma rajtuk, hanem még a frizura is. A két másik lány tuti ikerpár, de a harmadik, a szöszi, az tippem szerint nem a rokonuk. Földre szállt angyaloknak tűnnének, ha nem láttam volna már néhány ilyen tekintetet a régi sulim plasztikcicababáin.
