A gyöztes

Órán úgy döntöttem, nem hagyom, hogy Veronika nyerjen. Egyszerűen nem ér annyit, hogy hagyjam neki a dolgot, ez pedig azt jelenti, hogy Ádámmal azonnal helyre kell hoznom a dolgokat.
Persze, a dolgom nem könnyű, épphogy kicsöngetnek, és Ádám már ugrik is, hogy minél hamarabb minél messzebb kerüljön tőlem. Én viszont már felkészülten pattanok utána, nem foglalkozva az uzsonnával. Majdcsak kibírok még egy órát.
Sajnos, úgy tűnik, Ádám még így is egy lépéssel előttem jár, épp bekanyarodik az egyik sarkon, én pedig fordulnék utána, amikor majdnem nekimegyek valakinek, és leesik az állam.

Váratlan fordulat

Meg kell, hogy mondjam, nagyon szokatlan ez az új iskola. Ahová eddig jártam, hogy egy évfolyamon öt osztály volt, mind más-más tantárgyra szakosodva. Osztályonként pedig 20-30 között mozgott a létszám, inkább az utóbbi felé törekedve, a több jobb alapon. Ám ebben a kis faluban nem volt ennyi gyerek. Gyakorlatilag évfolyamonként egy osztály akadt, többnyire 15, legfeljebb 20 diákkal, és ez utóbbi már soknak számított. A mi osztályunkba pont én hoztam el a "kerek" 15-ös számot. Páratlan személyiség vagyok, tudom. Ám ez a létszám még nagy számomra ahhoz, hogy azonnal megismerjek mindenkit, főleg egy nap után. Ahogy észrevettem, elsősorban a fiúk "ugrottak rám", ám ez nem lep meg, ebben a korban csak úgy tombolnak a hormonok (nem kell aggódni, az enyémek is, csak épp ettől még nem veszítem el az eszem, szemben az erősebbiknek kikiáltott nem képviselőivel), nem meglepő, hogy ennyire kíváncsiak az új lányra, pláne, hogy elvileg nem tartozom a csúnyácska kategóriába. Sőt, gyakorlatilag volt osztályom cicababái közé csak azért nem tartoztam, mert nem akartam. Az első visszautasítást követően eleinte még próbálkoztak, elvégre ha közéjük tartozom, akkor "szövetséges" vagyok, míg ha nem, akkor "ellenség". Főleg, mert a fiúkkal igazából jobban kijöttem, mint a lányokkal.

Másnap

Hangos csörgés harsan a mély csöndbe, s végtelen sötétségbe. Lassan nyitom ki a szemeim, s egyenesen a csillagmintás plafonra tekintek fel. Újabb reggel az új szobámban, s mivel éjjel semmi újat nem álmodtam, egy pillanatig úgy érzem, mintha a tegnapi nap lett volna egy furcsa álom. Új suli, új ismerősök, új srácok, egyáltalán... földi élet! Azt hiszem, nagyon megfogott az a tó jegén keringőzéses álmom, mert beletelik pár percbe, mire egyértelművé teszem saját magam számára, hogy mi a valóság, és mi az éjszaka képzelete.

Álomvilág

Ahogy körülnézek, ismerős helyen találom magam, ismerős arcok által körülvéve. Végignézve magamon egy csodálatos ruhát fedezek fel. Bár nagyrészt fekete, ezen az anyagon arany pöttyök csillognak össze-vissza, mint az éjszaka milliónyi csillaga. Arany szalaggal díszített, fodros ruhát készítettek belőle. Bár a válla puffos, akár egy mesebeli hercegnőnek, s a rengeteg alsószoknyának köszönhetően úgy áll rajtam, akár egy porcelánbabán, mégis tetszik. Talán azért, mert bár elöl a térdemig ér, hátrafordulva egy több méteres, fodros uszályon akad meg a tekintetem. Hatalmas kövek közt állok, amiknek sima felülete olyan, mintha óriási kavicsok lennének, egy hatalmas tó partján. Valahogy minden nagynak tűnik, de ez olyan... természetes.

Otthon, édes otthon

Néhány percig csak tátott szájjal bámulunk egymásra, míg végül én szólalok meg előbb.
- Mire emlékszem...?
- A tóra...
- Meg a keringőre?
- Igen...
Újabb csend telepedik ránk, és nem tudom hová tenni a dolgot. Most vajon megint csak átver, vagy van valami több is itt, és ez a kis jégkeringőzés nemcsak valami furcsa szüleménye elvetemült fantáziámnak, hanem egyfajta... emlék? Na de, mikor, hol, és miért? Fagy arckifejezéséből ítélve komoly a dolog, mármint tényleg döbbenten néz rám, ez a merev, a vicceket is tökéletes fapofával előadó jégcsap érzelmeket mutat ki! Ha csak viccel, akkor nagyon át akarhat verni, ha képes erre, de a buksim sehogy sem akarja bevenni a gondolatot, hogy valóban egy emlékről lenne szó. Az olyan... abszurd. Legfeljebb az ilyen előző élet-magyarázatokkal lehetne ebben bármiféle logikát találni, de valahogy az is túl meredek. És az előző életünkben egyáltalán nem úgy néztünk ki, mint most, ez egy alapvető tény. Ám mivel nem jutok dűlőre, félrebillentem a fejem, s a reakcióját várva válaszolok végül.

Egész úton hazafelé...

Az ebédet követően Pannával és Ádámmal együtt indulunk kifelé, ám szemem sarkából látom, hogy Fagy is elég szorosan jön mögöttünk. Panna is észreveszi ezt, mert megszólítja Ádámot, elkapva karját, és mutatni akar neki valamit. Cseppet sem feltűnő, de épp elég arra, hogy mire észbe kapok, Jegesmaci már mellettem álljon, és némaságával jelezze: kész hazakísérni engem. Ádám még visszanéz rám, s bár nem örül, int nekem egyet, úgyhogy visszaintegetek, majd a jeges tekintettel farkasszemet nézve sóhajtok. Biccentek egyet, jelezve, hogy mehetünk, majd irányba fordulok, és néma testőröm mellett lépek ki az iskola kapuján, gyakorlatilag a leesett állú Három Grácia orra előtt. Igyekszem emelt fővel, és széles mosollyal távozni, mint aki már roppant mód várja, hogy kettesben maradhasson álmai jégcsapjával, hátha megpukkad a... Nyuszómuszó. Meg a két picipocok is. Csak azzal nem számoltunk, hogy ez az akció sokaknak fel fog tűnni.

Vihar előtti csend

A nap utolsó órája is véget ér lassan. Persze, felesleges részletezni, mert egy-két apróságon kívül említésre sem méltó, az apróság meg mindig legfeljebb olyasmi, mint az, hogy épp Veronika felelt szóban, és belebakizott. Jó-jó, nevettem én is, meg mindenki, de lássuk be, ez nem akkora nagy szám, ahogy a többi hasonló apróság sem az. Úgyhogy nem is részletezem.
Ezt követően természetesen az ebéd vár, a menzán, ahová nem csak a diákok járnak, hanem felnőttek is. Tekintve, hogy ez a város egyetlen menzája, ez nem is meglepő. Persze, van még ezen kívül néhány étterem és kávézó, ahol esténként összeülnek az emberek, de értelemszerűen olcsóbb a menzán ebédelni, sok egyéb étkezde nyitva sincsen ebédidőben. Itt meg amúgy is jól főznek, annak ellenére, hogy egy menza.