Jégszív

A következő szünetben összeszedem a holmimat, hogy átmenjek egy másik terembe. Nyelvórák következnek, mert bár a technikát messzire elkerülik ennek a városkának a lakói, de az idegen nyelv ismeretét roppant fontosnak tartják. Természetesen két nyelvből lehetett választani, én pedig eddig is angolt tanultam, ezért egyértelmű volt, hol leszek. Ádám viszont nem jön velem a nyelvórára, szemben Robival és Lilivel. Ez a terem kicsi, és az unokatestvérek mögötti pad épp üres, úgyhogy oda le, s mérget mernék volna venni rá, hogy nem igazán akad padtársam majd. Abban csak reménykedhetek, hogy az órai páros munkát nem Veronikával kell átvészelnem, de épp felkészülök a legrosszabbra, amikor megmozdul a mellettem lévő szék. Felnéztek, hogy megtudjam, ki döntött úgy, hogy padtársam lesz a nyelvórákon, és tátva marad a szám. Nem csak nekem, hanem a két előttem ülőnek is, akik épp hátra fordultak hozzám beszélgetni, ám kis csapatunkra néma csönd telepszik, ahogy leesett állal nézzük végig Endre, becenevén Fagy helyfoglalását a szomszédságomban. Egy szót sem szól, még csak rám sem néz, se kérdés, se óhaj-sóhaj. Mintha csak közölt volna egy tényt, miszerint itt fog ülni akkor is, ha megpukkadok bele.

Változás...

Már óra közben is furcsa hangra leszek figyelmes... valami bugyogás, vagy inkább... gyomorkorgás? Az előttem lévő répavörös üstökre meredve figyelek. Igen, határozottan onnan jön. Elfelejtett volna tízóraizni a nagyszünetben? Egy kicsit zavaró.
Valahogy azért csak kibírom, amíg kicsöngetnek. Ádám után fordulok, aki hirtelen felpattan mellőlem ismét, aztán kifelé indul nagy lendülettel.
- Hé... - szólok utána, de megnyugtató mosollyal válaszol.
- Ez most sürgős!
Enyhe pirulásából nem nehéz rájönni, hová is igyekszik. Hát igen, a király is egyedül jár oda, csak a lányok mászkálnak kettesben. Kivéve engem, én egyedül is elvagyok arrafelé.

Ádám Bátyám...

Ádám végigduzzogja az órát, én legalábbis így értelmezem, hogy hiába keresem a tekintetét szemem sarkából, még csak felém sem néz. Mérgesnek tűnik, de nem értem, mire. Rám? Talán az a baj, hogy beszéltem a szőkével? Féltékenynek tűnik, de ez olyan abszurd, még csak most találkoztunk, ma reggel!
Sóhajtok egyet, és megpróbálok inkább az órára figyelni. Na, nem mintha menne, gondolataim folyton visszavándorolnak a problémára.
Nagyon remélem, hogy nem zúgott belém a srác. Aranyos, meg minden, de egy kicsit gyorsnak érzem a dolgot, ráadásul... hát, lehet, hogy gonosznak tűnik, de jelen pillanatban nem igazán tudnék többet elképzelni köztünk barátságnál. Persze, ha jobban megismerem, lehet, hogy más lesz a véleményem róla, de most inkább egy.. haver, egy pótbátyus, vagy pótöcsi, attól függ, melyikünk az idősebb, akivel majd jókat lehet szórakozni, de semmi több. Persze, mindig jobban kijöttem a fiúkkal, mint a lányokkal, csak épp elég hamar megtapasztaltam azt, hogy a túloldalról többet akarnak. Emiatt pedig gyakran megromlott a kapcsolatunk, ezt pedig valahogy nem szeretném.

Szőke Herceg

Szerencsére osztálytársaim hamar megértették, hogy ha mindenki egyszerre támad le, az engem csak összezavar, és így semmit nem tudhatnak meg rólam, úgyhogy a tündéri Lili indul újra pörgésnek körülöttem a következő szünetben, ezúttal egy srácot is magával húzva.
- Szia, Anita! Ő itt Robi, az unokatestvérem!
A lány láthatóan nagyon lelkes, ám érdekelne, hogy tényleg nekem örül ennyire, vagy mindennek, ami csak létezik? Ám persze, ezen sokáig filozofálhatnék, s mivel egyszer úgyis kiderül, így inkább köszönök Robinak, akire felnézve kicsit le is esik az állam. Mármint... figyeltem órán, hisz az órák itt is épp olyan unalmasak, mint otthon, de sosem gondoltam volna, hogy máris bemutatnak neki.
A srác ugyanis olyan tipikus szőke herceg, mintha épp egy tündérmeséből lépett volna elő, és Lili padtársa is. Abból ítélve, ahogy Lili viselkedett, először azt hittem, hogy együtt vannak, de így, hogy unokatestvéreként mutatta be, gyanítom, hogy ez a szoros kapcsolat hátterében az áll, hogy mindkettő egyke, ezért együtt nőttek fel. Vajon jó emberismerő vagyok?

A liliom és a jégcsap

- Szia, én Lili vagyok!
Szinte alig csöngettek még ki, de ez a lány már úgy ugrott elém, mint az a mókus, vagy mi a Pirosszkában, amikor kávét itattak vele.
- Szi...szia... - köszönök zavartan neki, hisz nem kellene máris udvariatlannak lennem. Ám mielőtt észbe kapnék, már új osztálytársak tömkelege terem előttem,, és sorra teszik fel a kérdéseiket, vagy mutatkoznak be. Nem is értem, miből gondolják, hogy ennyi nevet meg tudok jegyezni! Persze, aranyosak meg minden, de némi klausztrofóbiás érzésem támad, s segélykérően keresem Ádámot. Jelenleg ő az egyetlen, akit ismerek egy kicsit, s ezáltal az egyetlen biztos kapaszkodó, mielőtt a mélybe zuhannék. Ám a srác arca helyett valaki mást látok meg, ami leköti a figyelmem.

A bemutatkozás

Az orvostól szerencsére hamar kikerülök. Mint kiderül, nincs semmi bajom, nem ütöttem meg magam túlzottan. Azt persze, nem érti, hogy miért is vesztettem el az eszméletem egy ilyen apró dologtól, és ez számomra is furcsa, de inkább enged az órára, mielőtt elkésnénk, megígértetve velem, hogy ha bármi apró problémám akad, akár enyhe szédülés, rögtön eljövök hozzá, és pár nap múlva visszajövök ellenőrzésre. Kedves orvos, és figyelmes, de egy ilyen kis településen nem lep meg annyira, ha nem csak futószalagon akarja letudni a betegeit, hanem valóban foglalkozik is velük. Ez eddig az egyetlen jó pont az ideköltözésemben, mert a kezdés.. nos.. nem igazán ínyemre való.

Így hát röpke várakoztatás után térek vissza Ádámhoz, aki rögtön úgy pattan fel a székről, mintha legalábbis attól tartana, hogy nyaktörő vetődéssel kell elkapnia. Lemondóan sóhajtok.

- Nyugi, jól vagyok, csak ellenőrzésre kell majd visszajönnöm, meg ha bármi bajom van, de arról majd időben szólok, oké?

Szokatlan belépö

Mikor végre kinyitom a szemem, először csak foltot látok, ami olyan emberszínűféle, és egy fekete tócsa keretezi felülről. Szerencsére, nem kell sokat pislognom hozzá, hogy a tócsa tincsekké formálódjon, a folt közepén pedig egy orr és egy szempár is feltűnjön. Persze, bizonyára szája is van, de nem arra figyelek épp, elvégre nem valami lovagias első csókot várok egy vadidegentől. Egy igencsak... jóképű... vadidegentől. Na, nem, akárhogy néz ki, akkor sem ismerem, szóval ez így...

- Jól vagy? - zavar fel gondolataimból a szép fekete herceg, már csak a táltos paripa hiányzik alóla.

- Persze.. köszi. Csak egy koppanás, nem is fáj... - legyezgetek zavartan, mintha tényleg valami apróság volna.

- Az eszméletvesztés nem apróság. Fel tudsz állni? Jobb lesz, ha elviszlek az orvoshoz.

- Eszméletvesztés? Me... mennyi idő telt el?

- Csak fél perc, de az épp elég. Ha holtan esel össze, mert nem vittelek el megvizsgálni, szedhetem elő a konyhakést.