A liliom és a jégcsap

- Szia, én Lili vagyok!
Szinte alig csöngettek még ki, de ez a lány már úgy ugrott elém, mint az a mókus, vagy mi a Pirosszkában, amikor kávét itattak vele.
- Szi...szia... - köszönök zavartan neki, hisz nem kellene máris udvariatlannak lennem. Ám mielőtt észbe kapnék, már új osztálytársak tömkelege terem előttem,, és sorra teszik fel a kérdéseiket, vagy mutatkoznak be. Nem is értem, miből gondolják, hogy ennyi nevet meg tudok jegyezni! Persze, aranyosak meg minden, de némi klausztrofóbiás érzésem támad, s segélykérően keresem Ádámot. Jelenleg ő az egyetlen, akit ismerek egy kicsit, s ezáltal az egyetlen biztos kapaszkodó, mielőtt a mélybe zuhannék. Ám a srác arca helyett valaki mást látok meg, ami leköti a figyelmem.

A bemutatkozás

Az orvostól szerencsére hamar kikerülök. Mint kiderül, nincs semmi bajom, nem ütöttem meg magam túlzottan. Azt persze, nem érti, hogy miért is vesztettem el az eszméletem egy ilyen apró dologtól, és ez számomra is furcsa, de inkább enged az órára, mielőtt elkésnénk, megígértetve velem, hogy ha bármi apró problémám akad, akár enyhe szédülés, rögtön eljövök hozzá, és pár nap múlva visszajövök ellenőrzésre. Kedves orvos, és figyelmes, de egy ilyen kis településen nem lep meg annyira, ha nem csak futószalagon akarja letudni a betegeit, hanem valóban foglalkozik is velük. Ez eddig az egyetlen jó pont az ideköltözésemben, mert a kezdés.. nos.. nem igazán ínyemre való.

Így hát röpke várakoztatás után térek vissza Ádámhoz, aki rögtön úgy pattan fel a székről, mintha legalábbis attól tartana, hogy nyaktörő vetődéssel kell elkapnia. Lemondóan sóhajtok.

- Nyugi, jól vagyok, csak ellenőrzésre kell majd visszajönnöm, meg ha bármi bajom van, de arról majd időben szólok, oké?

Szokatlan belépö

Mikor végre kinyitom a szemem, először csak foltot látok, ami olyan emberszínűféle, és egy fekete tócsa keretezi felülről. Szerencsére, nem kell sokat pislognom hozzá, hogy a tócsa tincsekké formálódjon, a folt közepén pedig egy orr és egy szempár is feltűnjön. Persze, bizonyára szája is van, de nem arra figyelek épp, elvégre nem valami lovagias első csókot várok egy vadidegentől. Egy igencsak... jóképű... vadidegentől. Na, nem, akárhogy néz ki, akkor sem ismerem, szóval ez így...

- Jól vagy? - zavar fel gondolataimból a szép fekete herceg, már csak a táltos paripa hiányzik alóla.

- Persze.. köszi. Csak egy koppanás, nem is fáj... - legyezgetek zavartan, mintha tényleg valami apróság volna.

- Az eszméletvesztés nem apróság. Fel tudsz állni? Jobb lesz, ha elviszlek az orvoshoz.

- Eszméletvesztés? Me... mennyi idő telt el?

- Csak fél perc, de az épp elég. Ha holtan esel össze, mert nem vittelek el megvizsgálni, szedhetem elő a konyhakést.

A három grácia

Ahogy említettem, új otthonom egy aprócska porfészek. Ennek köszönhetem, hogy nem kell autózni, vagy tömegközlekedni, mivel az egész hely maximum egy óra alatt bejárható, és akkor a csiga már lekörözött. Hol van ez az igazi nagyvárosi nyüzsihez képest? Mindenütt csak madárkák, meg füttyfürütty, mint valami régi, unalmas filmben. Érzem már, hogy egy hónapon belül a halálomat fogja okozni, hogy errefelé nem történik semmi.

Csak egyenruhás diákok. A fiúknak legalább nem rózsaszínben kell járniuk, és masnik sincsenek rajtuk sehol. Ilyenkor bánom, hogy híján vagyok az ipszilon kromoszómának. Persze, mindenki szélesen mosolyog rám, meg extrabarátságos, tele cukormázzal. Kivéve a kis szeplős, répavörös lánykát a két fonatával, aki elpirulva fordul el tőlem, csak érteném, miért...

Aztán persze, jönnek a porcelánbabák. Három együtt, mint valami rossz tinifilmben. A középső szőke, hosszú haja loknikba csavarodik, s a fele fel van tűzve, hatalmas masnival. Még a frufruja is tökéletesen áll, az arca és mosolya egyenesen angyali, nem úgy, mint a tekintete. A másik két lány igazából nem nagy különlegesség, olyan szőkésbarna hajuk van, mintha koszos lenne. És nem csak az egyenruha egyforma rajtuk, hanem még a frizura is. A két másik lány tuti ikerpár, de a harmadik, a szöszi, az tippem szerint nem a rokonuk. Földre szállt angyaloknak tűnnének, ha nem láttam volna már néhány ilyen tekintetet a régi sulim plasztikcicababáin.

Prológus

Remek. Igazán nagyszerű. Mármint... most komolyan! Nem elég, hogy az apám miatt ebbe az isten háta mögötti porfészekbe kellett költöznöm, ami úgy néz ki, mintha fél évszázada legalább megállt volna az idő, és új suliba kell járnom, kirángatva a jó fej haverok közül, akiket tán sosem látok, ezek a kőkori kölykök közt kell majd parádéznom egy... iskolai egyenruhában!!!

Persze, nem az a baj, hogy egyenruha. Vagyis, elég baj, mert könyörgöm, hová a fészkes fityfenébe lett az egyéniség? De ez még semmi, mert ez az egész ruha rózsaszín, térdig érő, bő szoknyával, gallérral és MASNIKKAL, na meg fehér térdzoknival és pántos topánkával. Ráadásul, errefelé ha észrevehetetlenül haloványan kihúzom a szemem, akkor is úgy néznek rám, mintha épp most jöttem volna ki egy repülő csészealjból.