Ahogy említettem, új otthonom egy aprócska porfészek. Ennek köszönhetem, hogy nem kell autózni, vagy tömegközlekedni, mivel az egész hely maximum egy óra alatt bejárható, és akkor a csiga már lekörözött. Hol van ez az igazi nagyvárosi nyüzsihez képest? Mindenütt csak madárkák, meg füttyfürütty, mint valami régi, unalmas filmben. Érzem már, hogy egy hónapon belül a halálomat fogja okozni, hogy errefelé nem történik semmi.
Csak egyenruhás diákok. A fiúknak legalább nem rózsaszínben kell járniuk, és masnik sincsenek rajtuk sehol. Ilyenkor bánom, hogy híján vagyok az ipszilon kromoszómának. Persze, mindenki szélesen mosolyog rám, meg extrabarátságos, tele cukormázzal. Kivéve a kis szeplős, répavörös lánykát a két fonatával, aki elpirulva fordul el tőlem, csak érteném, miért...
Aztán persze, jönnek a porcelánbabák. Három együtt, mint valami rossz tinifilmben. A középső szőke, hosszú haja loknikba csavarodik, s a fele fel van tűzve, hatalmas masnival. Még a frufruja is tökéletesen áll, az arca és mosolya egyenesen angyali, nem úgy, mint a tekintete. A másik két lány igazából nem nagy különlegesség, olyan szőkésbarna hajuk van, mintha koszos lenne. És nem csak az egyenruha egyforma rajtuk, hanem még a frizura is. A két másik lány tuti ikerpár, de a harmadik, a szöszi, az tippem szerint nem a rokonuk. Földre szállt angyaloknak tűnnének, ha nem láttam volna már néhány ilyen tekintetet a régi sulim plasztikcicababáin.
- Nézzétek, lányok, az új lány megérkezett! - szólal meg őszőkesége nyafogva.
- Ez az új lány? - fintorodik el az egyik iker - Olyan szánalmasan néz ki!
Ahogy elnézem, ezek nem igazán fogják burkolni a kritikájukat. Felvont szemöldökeim láttán a másik is megszólal.
- Most mit értetlenkedsz? Nem beszéled a nyelvünket, vagy mi?
Megadóan emelem fel kezeim, és már elfordulnék...
- Kérlek, már nem is zavarom felséges köreiteket! - jegyzem meg, hát fogok én itt porcelánbabákkal vitatkozni?
- Túl sokat képzelsz magadról... - vág közbe a szöszi, és a hangján is hallom, hogy elmosolyodik, ahogy folytatja - Egy ilyen kis csúf béka jobb, ha nem kerül az utunkba!
Már épp indulni készültem, de megtorpantam. Túl magas labda volt ez, nem hagyhatom ki. Bár, ha akartam volna, sem tudtam volna, mert a testem szinte magától mozogni kezd. Először halk, majd egyre hangosabb, gonosz hangzású kuncogást hallok ajkaim közül előtörni, ami hamarosan kisebb nevetésbe fordult át. Majd lassan megfordulok.
- Jaj, tündérvirágszál, hát nem ismered a mesét? - kezdem mézes-mázos hangon, ahogy egy pillanatra hátranézek, bár ez az a fajta hangszín, amiből érezhető az ironikus lenézés - A békakirályfit már megcsókolták, most a békakirálylányon a sor. Jaj, vajon melyik helyi herceg választ engem, és változtat világszép királykisasszonnyá ajkai érintésével?
Sűrűn megrebegtetem felé szempilláimat, és csodálkozom, hogy nem hánytam még el magam attól a cukormáz hangszíntől, amin beszéltem. Talán csak azért nem, mert látom, ahogy a sértettség és a düh elönti arcát, és bármiféle választ próbál meg kinyögni, de csak hápogni tud. Úgy néz ki, ez könnyebb lesz, mint elsőre hittem. Vállat vonva fordulok el, s már egy háznyit is arrébb megyek, amikor meghallom a kiáltását:
- Ezért még megfizetsz, te kis pimasz fruska!
Megállapítom, hogy még fenyegetni vagy sértegetni sem tud, s tovább megyek inkább. Vigyorogva fordítom a tekintetem az ég felé, lám, tán mégis akad itt valami szórakozás, ami biztosítja az életben maradásomat, amikor hirtelen nekiütközök valaminek, majd koppan a fejem. Ahogy a kép lassan elsötétülni látszik, még hallom egy fiú hangját:
- Nem tanítottak meg rá, hogy nézz körül az ut...
Ám szavai végét már nem hallom, csak karokat érzek magam körül, s az elhomályosodó sziluett mintha aggódva pislogna felém. Aztán sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése