Prológus

Remek. Igazán nagyszerű. Mármint... most komolyan! Nem elég, hogy az apám miatt ebbe az isten háta mögötti porfészekbe kellett költöznöm, ami úgy néz ki, mintha fél évszázada legalább megállt volna az idő, és új suliba kell járnom, kirángatva a jó fej haverok közül, akiket tán sosem látok, ezek a kőkori kölykök közt kell majd parádéznom egy... iskolai egyenruhában!!!

Persze, nem az a baj, hogy egyenruha. Vagyis, elég baj, mert könyörgöm, hová a fészkes fityfenébe lett az egyéniség? De ez még semmi, mert ez az egész ruha rózsaszín, térdig érő, bő szoknyával, gallérral és MASNIKKAL, na meg fehér térdzoknival és pántos topánkával. Ráadásul, errefelé ha észrevehetetlenül haloványan kihúzom a szemem, akkor is úgy néznek rám, mintha épp most jöttem volna ki egy repülő csészealjból.

Csak, hogy értsd, elmondom, mit kaparok magamra reggel, amikor feltúrom a szekrényem, egy normális napon. Kezdem a fehérneművel, természetesen, de ezt tán említenem sem kell. Bár... a végén még azt hinnéd, azon elvetemült állatfajt képviselem, akik nem hordanak bugyit. Hát, nem, ki kell, hogy ábrándítsalak. És még csak nem is valami csipkés tangáról van itt szó, hanem rendesről. Na, de izgulni sem kell, úgysem szokásom mutogatni, van egy határ, térjünk tehát rá arra, ami ezt takarja. Többnyire fekete, vagy sötét farmernadrág, meleg időben rövid, ha nagyon elvetemült vagyok, akkor szoknya, ez többnyire bő, és legalább combközépig érő. Kedvtől függően fűzős blúz, vagy valamelyik tuti kis rockegyüttes emblémájával nyomott póló jön efölé, de szeretem a nőies fazonokat, nem vagyok azért annyira zsákbamacska. És persze, ehhez jön a bakancs, a rengeteg ékszer, mind ezüstben, különböző szimbólumokkal. Ez a fekete szerelés amúgy is jól megy a fehér bőrömhöz és a fekete hajamhoz, amelyet csak azért nem nyírattam fel, mert ha megteszem, akkor anyum is nyírt volna, csak épp a hajam helyett engem, és nem fel, hanem ki. Ezt meg mégsem akartam vállalni ugyebár. Egyébként szoktam hordani egy kutyaláncot is, amikor épp nem suliba megyek, meg pár szegecses cuccot, de a diri meg a tanárok ezekre már eléggé fújtak, én meg nem akartam híd alatt lakni. De szinte csak ez tart vissza a keményebb külsőtől.

Illetve... most ez a porfészek. Legalábbis, úgy néz ki, hogy itt a rendes ruháimmal is kilógok a sorból, ami ugyan, nem baj, mert egy ilyen sort inkább messzire elkerülnék, de a barátaim nélkül úgy érzem, meg fogok őrülni itt. Sürgősen találnom kellene valami normális embert a közelben, akivel lehet értelmesen is kommunikálni, és együtt lázadozhatunk a rózsaszín masnik ellen. Fujj. Persze, ennél még talán arra is nagyobb lenne az esély, hogy Amy Lee szóló rapperként építsen világkarriert. Szóval... el vagyok veszve.

Sajnos, mivel anyu rám szuszakolta ezt a habcsók ruhát, és mivel ez az első nap, úgy tűnik, muszáj lesz bemennem az iskolába. Bár ne kellene... de... még mindig nem vágyom rá, hogy drága jó édesapám mérgében elküldjön itthonról, amiért nem járok suliba. A közelben nincs híd sem, úgyhogy fogalmam sincs, hol húzhatnám meg magam ez esetben. Ráadásul most még jó az idő, de közeleg az ősz, a tél pedig még hamarabb fogja követni. Szóval, ideje indulni, és nem késni az első napon. Amúgy is sok dolgot kell még elintéznem a beiratkozással. Hát... kitartás, kitartás. Valahogy csak túl fogom élni...