Farkasveszély!

- Áááá! - hallom az ijesztően fájdalmas kiáltását annak a gyönyörű hangnak, amit évekig tudnék hallgatni, ha lágyan a fülembe suttog. Valaki bántja a drágát, és még az időzítése is pocsék, ajkaink majdnem összeforrtak egy forró csókban, ez a személy pedig pofátlanul betolakodott a magánszféránkba, azt hiszem, megérdemel egy pofont. Fordulok is felé, és lendítem a kezem, de kiváló reflexekkel kapja el a csuklómat szabad kezével. A másikkal vörös angyalom fülét húzza, hogy szegénykém egészen belegörnyed.
- Szívesen, Cicus! - néz rám haragos tekintettel Farkas-komám, én pedig nem értem, mi baja van. Mióta avatkozik bele az életembe?
- Mintha szívességet tettél volna! Nem érzed úgy, hogy egy kicsit túl messzire mentél? Engedd el! - ripakodok rá, a fenébe is, ki tudnám kaparni a szemét!
- Én mentem túl messzire? - néz rám meglepetten, aztán elsötétülő tekintettel fordul Bence felé, csavarint egyet a csuklómon, és elengedi, én pedig a fájdalomtól könnybe lábadó szemekkel ordítok rá.
- Teljesen megőrültél?

Ám nem foglalkozik velem, felszabaduló kezével megragadja a Hercegemet a ruhájánál fogva, és közel emeli magához. A Drágám lábai alig érik a földet, segítenék, de alig látok a könnyeimtől, és időm sem marad, hogy sajgó kezemmel bármit tegyek.
- Meg ne lássalak a közelében, különben nem állok jót magamért!
Aztán taszít rajta egyet, Bence pedig menekülőre fogja.
- Ha azt hiszed, hogy ettől majd bejössz, és randizok veled, akkor nagyon té...! - kezdeném a leordítását, de ekkor rajram a sor, hogy megragadja a ruhámat. A következő pillanatban a hátam a falhoz csapódik, nem durván, nem fáj, de a levegő hirtelen kiszorul a tüdőmből.
- Nekem ment el az eszem? - kérdezi, mélyen a szemembe nézve, a tekintetében pedig valami misztikus fény csillan. Tényleg mintha egy farkas szemeibe néznék, közvetlen közelről.
- Mert talán nem? Talán én viselkedek indokolatlanul idiótán? - fakadok ki elég haragosan. Nem, ezt sosem fogom neki megbocsájtani!
- Igen. Tulajdonképpen úgy viselkedtél, mint egy buta kis csitri.
A hangja még most is meglepően nyugodt és borzongató. Nem illik hozzá ez a napsütés, inkább egy teliholdas éjszakát tudnék elképzelni hozzá, a bokám körül kavargó, enyhe köddel.
- Eddig jó fejnek hittelek, de senkitől sem tűröm, hogy ok nélkül lebutacsitrizzen.
- Oké. Azt hittem, nem érdekel téged a ravaszdi, sőt, kifejezetten távol akarod tartani tőle magad, de bizonyára rossz emberismerő vagyok. Legközelebb szólj, és hagylak. Ha pedig annyira hiányzik a vörös herceged, menj utána. Jobbra fordult.
Ezzel elenged, és elfordul tőlem. Hangja minden szóval egyre morgósabb lett, de fogalmam sincs mitől.
- Elmeorvosnál lenne a helyed... - rázom meg a fejem lemondó sóhajjal. - Soha nem érdekelt a srác, és nem is fog. Ha azt hiszed, hogy attól, hogy utánam jön és hízeleg egy sort bármi megváltotik, akkor valami nagy baj lehet a fejedben. Tanuld meg kezelni a féltékenységi rohamaidat - közlöm vele hűvösen, mire hirtelen felém fordul.
- Mi van?! - fakad ki, szinte rám kiáltva, mintha a világ legnagyobb hülyeségét közöltem volna épp, de engem nem fog átverni. Nincs más értelmes magyarázat a viselkedésére.
- Ezzel nem versz át. Köszi, hogy segíteni akarsz, de kezd elegem lenni abból, hogy mint új lányt, minden srác engem udvarol körbe. Nem szándékozom senkibe beleszeretni első látásra, és talán sokadikra sem, amellett testőrsereget sem kértem. Remélem, a holnapi napom nyugodtabb lesz. További szép napot.
Sarkon fordulok, és tovább megyek. Van néhány elképzelésem a reakcióira, de nem nézek hátra, hogy megtudjam, melyik a helyes. Épp elég, hogy ilyen hülyén viselkedik. Mármint, most komolyan, semmi jelét nem adtam, hogy érdekelne a vöröske, akkor meg mit játssza itt a féltékeny kölyökkutyát?! Pedig azt hittem volna, hogy ő végre egy olyan srác, aki nem akar tőlem semmit, de úgy látszik, a Farkas-koma kimutatta a foga fehérjét!

Morcosan zárom be magam mögött az ajtót. Bár anya itthon van, és kérdezi, hogy miért vagyok ennyire felfújva, nincs kedvem magyarázkodni. Szívem szerint csak ráordítanék, hogy utálom ezt a helyet, és bár sosem jöttünk volna ide, de van elég önuralmam. A helyet nem utálom, mármint tényleg szép a táj, és uramisten, mennyi csillagot fogok én nézni innen! De a srácokat legszívesebben a pokolig küldeném ilyenkor!
Szóval nekiállok, és összepakolom inkább a holnapi csomagomat, az legalább lenyugtat kissé. A zseblámpával kezdem, és a váltás zoknival folytatom. Egy kisebb pokróc is jól jön, a vékonyabb fajta, ami mégiscsak vastagabb, mint az abrosz, de még belefér egy kisebb hátizsákba is. Biztos ami biztos, a környék turistatérképét is beteszem, és az mp3 lejátszómat, frissen feltöltve, fülhallgatókkal. Azt hiszem, a papír és ceruza sem fog ártani alkalomadtán, úgyhogy egy notesz is bekerül, hozzá való csinos kis íróeszközzel, egy pulcsi, amit szükség esetén fel fogok tudni még venni a tervezett rétegek közé, sőt, sapka, sál, és kesztyűk is kerülnek mellé. Sosem lehet tudni, milyen idő lesz kint. Előkutatom a régi farmerem, egy kényelmes, fekete pólót, ezek a székre kerülnek. Közvetlenül rájuk jön a régi vörös-fekete cipzáros, kapucnis pulcsim, amit utcára már nem hordanék, de a túrázáshoz kiváló, nem fogom már sajnálni, ha baja esik. Ezt követően végre elődugom az orrom a szobából.
- Holnap túranap lesz... - morgom anyának, és előhalászom az egyik dobozból a széldzsekimet. Nem szeretem igazán, de épp ezért ezt sem fogom sajnálni a terepen.
- Akkor készítsek majd szendvicset ebédre, és főzzünk teát a termoszba? - kérdezi anyu, értelmezve a mondandómat, én pedig bólogatok.
- Igen, az jó lenne. Nem tudod, hová tettem a túrabakancsomat?
- A dobozban van még, kint, a folyosón, a cipős szekrény mellett! - válaszolja, én pedig kimegyek a konyhából, vissza a folyosóra, ahol a dzsekit felakasztva nekilátok a bakancshalászásnak. Nem könnyű, ennyi cipő közt tuti, hogy a legalján van. Bezzeg, ha horgászni mennék, azonnal kifognám! Egy pillanatra el is képzelem magam, ahogy pecabotot dobok a cipősdobozba, és hopp, előhalászom vele, amit keresek, ez pedig jobb kedvre derít, s furcsa módon rögtön rá is lelek a lábbelire!
- Áh, megvan! Akkor azt hiszem, minden kész lesz holnapra! - mosolygok anyára, ő pedig örül végre a jókedvemnek.
A leckével ma nem kell foglalkoznom, hisz holnap nem kérdezik fel, úgyhogy inkább a természetbaarát könyveket halászom elő, és halk zenei aláfestéssel átlapozom a főbb tudnivalókat. A környéken is fel vannak festve a nemzetközi jelek, kék ösvény, piros ösvény, egyéb tudnivalók, ezekből néhányat már ismerek, de csak annyit, amennyi a túrázások során rám ragadt, és ami nem jön rosszul, ha eltévedek, vagy egy adott utat kell követni. Átnézem az egyéb tájékozódási lehetőségeket is, hátha nem találnék jeleket, s vacsoráig ezzel egész jól elütöm az időt.

Vacsoránál meghallgatom a szüleim élménybeszámolóit a mai napról. Nagyon élvezik, hogy itt lehetnek, láthatóan tetszik nekik a hely, ezt pedig jó látni. Be kell vallanom, költözés előtt a szüleimnek nem volt sok szabad ideje, túlhajszoltak voltak, és a munka már csak kötelesség volt, és pénzkeresési mód a napi betevőért. Bár még csak néhány nap telt el, mióta itt vagyunk, de határozottan azt érzem, hogy itt örömmel dolgoznak, és jól érzik magukat. Lehet, hogy a friss levegő és a természet közelsége teszi? Egyelőre még az én félelmeim sem valósultak meg, és ez lássuk be, roppant mód megnyugtató. Még nem volt időm unatkozni.
Persze, amikor engem kérdeznek, nem mondok el mindent. Mesélek Ritáról, és a kedves osztálytársakról, de Bencét inkább nem említem, csak általánosságban beszélek a srácokról, és hogy fárasztóan sokat keresik a társaságomat.

Vacsora után felmegyek a szobámba, és kinyitom az ablakot. Kinézek a csillagos égre. Annyira szokatlan még, hogy elég kinéznem a sötét szobámból, és ilyen tisztán látom az eget! A belváros szórt fénye sajnos, még a Vegát is elnyomta, úgyhogy nem volt igazán esélyem bármit is látni. Legfeljebb néhány fényesebb csillagot, ha a külvárosban jártam. Most viszont úgy ragyog az égbolt, mintha valaki szétszórt volna néhány vödörnyi gyémántot rajta! Csodálatos!
Ábrándozásomból kopogás zavar fel, apu az, hogy jó éjt kívánjon. Ránézek az órára, kicsit meg is lep, hogy így elszaladt az idő. Amikor az eget bámulom éjszaka, a világ mintha megszűnne létezni, és amúgy is gyenge időérzékemet pillanatok alatt elvesztem. Így inkább nem is nézek vissza, becsukom az ablakot, és aludni térek. Holnap korán indulunk, és fárasztó napom lesz!