2016. február 22., hétfő

Tündérforrás

Reggel meglepő módon könnyedén mászok ki az ágyból. Pedig nem szeretek korán kelni, most mégis könnyűnek érzem magam. Rémlik valami, egy álom, amelyben valakivel együtt feküdtünk a tó partján a mezőn, és néztük a csillagokat. Kellemes érzés volt vele lenni, mintha egy hiányzó felemet kaptam volna vissza. Enyhe hiányérzet fog el, de megrázom magam inkább. Most jobb lenne a valódi életre koncentrálni, épp elég ez a sok új dolog körülöttem.
Mire lemegyek a konyhába, anya már összepakolta a szendvicseket és a termoszt, gyakorlatilag csak fel kell kapnom a hátizsákomat, és elindulni a többiekhez.



Kíváncsi vagyok az itteni erdőre. Biztosan nagyon szép lehet, maga az érintetlen természet. Reggeli gondolataim közt épp felbukkan egy kis megvilágosodás: a turizmus bizonyára jót tenne ennek a környéknek. Mármint... alapból egy ökofaluban lakunk, ahol ugyan, eléggé laposnak tűnik az élet, de ha belegondolok, sok nagyvárosi ember vágyhat erre a végtelen nyugalomra, egy kis pihenésre, kikapcsolódásra. Persze, a legtöbben nem lennének képesek wifi nélkül élni, de lássuk be, van abban valami varázslatos, ha még telefonon sem tudnak elérni a folyton zavaró ügyfelek, mert épp az erdő térerőmentes részén jár az ember. Igazi kikapcsolódás lehet, nekik pedig egy hétre, vagy csak egy hétvégére kell ezt kibírniuk. Teljes pihenés egy kényelmes kis vendégházban, házikoszttal, frisen fejt tejjel, kemencében sült finomságokkal, majd kellemes séta az erdőben, este szalonnasütés a tóparton. Kellemes lehet. Erről jut eszembe, mintha a hétvégére ígértek volna valamit az osztálytársaim!

- Szia, Anita! - integetnek egy emberként, mikor megérkezek. Hiába keltem korán, én vagyok az utolsó, és látható, hogy már csak rám vártak. Ezek a srácok nagyon szerethetnek az erdőbe menni, mintha tűkeet böködnének a hátsójukba, már indulnának. Persze, nem meglepő, ez az egész hely olyannyira természetbarát, hogy arra már szavakat sem lelni!
Elindulunk, egészen a város határáig együtt megyünk, a túraútvonal indulásánál egy kisebb táborhely található. Nem állunk meg itt, hanem tovább megyünk egy világos, jól látható, széles ösvényen. A kék jelzéseket sorra fedezem fel a fákon, bár szinte felesleges is őket felfesteni ide, jól látható minden. Miközben sétálunk, Erdősi Tanár Úr (milyen találó név ugye) folyamatosan magyaráz, szinte hátrafelé sétál előttünk. Persze, azért időnként megállunk, jobban körülnézni, néha kérdez minket, ilyenkor valamelyik osztálytársam válaszol. Engem most jobban izgat maga a táj, a kis szöszmötölő állatok a környéken, és a többi látnivaló.
Idő közben megtudom, hogy Erdősi Tanár Úr a helyi vadász, vagyis a környéken élő nagyjából három vadász közt a főnök. Megtudom, mennyire szigorú szabályok szerint dolgoznak, ahogy azt is, hogy nem hobbiból vadásznak, nem lőnek rendszeresen. Gyakorlatilag az a dolguk, hogy járják az erdőt, és fenntartsák az egyensúlyt. Lőni csakis beteg, vagy súlyosan sérült állatot szoktak, amelynek amúgy sem jósolható már sok, és jobb, ha szépen, tisztán végeznek vele, igen pontos, azonnal halált okozó lövéssel, a testét pedig elviszik, hogy ne történjen fertőzés. Bárragadozók zsákmányaival nincs gond, tény, hogy ők csak annyit hagynak ott a húsból, amennyit már nem bírnak megenni, és hamarosan más dögevők is érkeznek, így azokkal nincs sok probléma. Mégis, ha szükséges, akkor a maradványokat is eltakarítják. Emellett pedig sokat foglalkoznak az állomány fenntartásával is. Amennyiben az őzek például kicsit megfogyatkoznának, a vadászok dolga, hogy vigyázzanak rájuk, és zavaró beavatkozás nélkül segítsék a szaporodásukat, a borjakat pedig megvédjék a ragadozóktól.
És ez még csak a jéghegy csúcsa! Elképesztő, mennyi mindenre kell itt figyelniük a vadászoknak! Ami viszont még inkább elképesztett, az a tisztaság és rend, mármint elvileg tegnap is volt itt egy másik osztály gyakorlaton, ám mintha ember nem érintette volna még a tájat, olyan rend van! Sehol egy szemét, sehol egy firka, semmi!
Úgy egy órás sétálgatás után megérkezünk egy újabb pihenőhelyre, ahol egy fa szemeteskosár tartóba a tanár zsákokat tesz, ide gyűjthetjük majd a szelektív hulladékot, amit a nap végén szépen haza is viszünk. Farönkökből összeállított asztalok és padok pihennek itt, elég nagy "táborhely" mindannyiunknak. Középtájon egy méretesebb tűzrakóhely is helyet kapott, van egy fedett rész a kis tisztás szélén, azon kívül pedig négy olyan asztal van, amely köré nyolc-nyolc ember is elfér, így mindannyian csoportokba rendeződve pakoljuk le a túrazsákot, majd leülünk, az asztal egyik fele mindenhol kifordul, a tanár irányába. Folytatjuk a beszélgetést, az óra elég kötetlen, így bármikor kérdezhetünk, beleszólhatunk, néha kórusban válaszolunk az egyértelmű kérdésekre. Aztán asztalok szerint kapunk egy közös, megoldandó feladatot. Az osztály létszáma huszonkettő, vagyis két hét fős és egy nyolc fős asztal dolgozik együtt, a negyedik asztalt elhalmozták a táskák. Mit gondoltok, ki a nyolcadik? Hát persze, hogy én!
Minden asztalnál előveszünk egy térképet a környék túraútvonalairól. A feladat szerint mindegyik asztalnak meg kell terveznie egy olyan túrautat, ami a környék "nevezetességeit" útba ejti, persze, minden asztalnál más ez a nevezetesség. Ne szobrokat és templomromokat képzeljetek el, hanem természetes látnivalókat. Az egyik szikla állítólag igen érdekes alakú, arrébb szép a kilátás, a másik irányban pedig egy barlang bejárata található, és így tovább. Külön érdekes pont a közeli forrás, ahová néha eljárnak az emberek, csak azért, hogy kristálytiszta, friss vizet ihassanak. A legenda szerint tündérek őrzik a forrásvizet, hogy az mindig tiszta legyen, és rebesgetnek valamit arról, hogy varázserejű. Érdekesen hangzik, szívesen megkóstolnám azt a vizet. Gondolom, annyira frissítő, hogy ezt gondolják varázserőnek.
A feladat lényege a térkép alapján történő tájékozódás. Az, hogy tudjuk olvasni a jeleket, tudjuk jelölni a térképen mi is majd a változásokat, értsük, hogy mennyi a szintkülönbség, mennyire nehéz az útvonal. A feladat különbözőségei érdekében állítólag minden ilyen gyakorlati csoportnál más szempontok szerint kell mérlegelnünk. Az egyik asztal a kisgyerekes turistákat vezeti körbe elméletben, ahol nagyon könnyű terepet kell választaniuk, biztonságos környéken. A másik csapat extrém sportolókat kapott, akik a sziklamászást és barlangászást részesítik előnyben, komoly felszereléssel. Nekünk a teljesítménytúra jutott, ahol a képzeletbeli vendégeinknek szintkülönbségeket kell biztosítanunk, különleges terepet, és érdekes látnivalókat is egyben, hisz nem azért jönnének, hogy végigteperjenek egy úton, hanem azért, hogy lássanak szép dolgokat, ám meg is mozgassák magukat vele.

A feladatra bőven kapunk időt, majdnem délig. Akkor aztán Erdősi Úr egyenként odarendel mindenkit egy-egy asztalhoz, a csapattagok ülve maradnak, mi pedig köréjük állunk, meghallgatjuk az előadásukat a tervekről, belekérdezünk mi is, adhatunk ötleteket, a tanár pedig értékeli az eredményt. Nagyon tetszik ez a módszer, rengeteget tanulok az információkból, egyrészt azért is, mert érdekel, másrészt pedig már-már gyakorlatban próbálhatom ki a dolgokat. Igaz, a többiek már tavaly megtanulták a jelzéseket, de szerencsére valamit azért én is tudok, tekintve, hogy anyuékkal sokat túráztunk. A nehezebb jelzéseket pedig majd megtanulom.
A megbeszélés után néhányan abroszt vesznek elő, és leterítik vele az asztalokat, majd elővesszük a szendvicseket, termoszokat, és néhány sütis doboz is felbukkan. Az én csoportomban egyébként Ádám van, Rita, Panni, Fagy, Robi, Lili és Ákos. Ákossal nagyon jól jártunk, rendkívül sokat tud az erdőről, minden fatípust jól ismer, és ránézésre meg tudja mondani bármelyik korát. Mármint eléggé úgy tűnik, hogy jó számot mond, eddig Erdősi Tanár Úr mindegyikkel egyet is értett. Rita véleményét pedig ezúttal mindenki türelmesen meghallgatta, főleg Panni. Párszor láttam, hogy már nyitná a száját, hogy elmondja, amit Rita akar, de erőt vett magán, és megállta, hogy közbeékeljen bármit is. Az ebéd is hasonló hangulatban telik, néhányan fél szendvicset cserélnek, Ádám nekem is felajánlja ezt, én pedig végül is elfogadom. Egy-egy pohárkával iszunk egymás teájából is, Ritáé kifejezetten ízlik, Fagy üdítőjéből viszont nem kérek inkább. Elég hűvös ez a nap, jól esik a forró tea, ám ő nem termoszt hozott, hanem sima üveget, amiben már rég nem meleg az ital, már ha az volt valaha. A sütit ezúttal Rita és Panna hozta, mint megtudtam, Rita ő maga sütötte nekünk, a tegnapi nap örömére. Nyuszi formájú kekszek, nagyon cukik és finomak is.
Néha elnézegetek a másik két asztalhoz. A miénknél már mindenkit ismerek, ám a másik két asztalnál még akadnak olyanok, akikkel sosem beszéltem még, és a nevükre sem emlékszem igazán. Bár végül is még csak szerda van ugyebár... legkésőbb szombaton biztos lesz esélyem megismerni őket!

Ebéd után összepakolunk, kidobjuk a szemetet, rendet teszünk magunk után, és jön a nap második fele.
- Mindenki válasszon magának egy párt! Ádám, te vigyázz az új lányra! - adja ki a feladatot a tanár, majd mindenkinek kijelöl egy útirányt.
- A feladat egyszerű. Menjetek végig a kijelölt úton, és ellenőrizzétek az erdőt. Ha minden rendben van, akkor nincs dolgotok. Ha véletlenül szemetet találnátok, szedjétek össze, ha olyasmivel találkoztok, amivel szerintetek a vadászoknak foglalkoznia kellene, jelöljétek be a kapott térképen.
Miközben mondja a feladatokat, mindenkinek kioszt egy fekete-fehér vonalrajzos térképet, amin jól látszik, ha pirossal megjelölünk valamit.
- Ezen kívül mindenki kap a túraútnak megfelelő színű festéket. Ha valahol megkopott volna a jelzés, vagy nem egyértelmű, merre kell menni, akkor javítsátok a jelzéseket. Ha az út járhatatlan, forduljatok vissza, és szintén jelöljétek a térképen!
Festéket is kapunk, s amint minden egyéb apróságot elmond a tanár, például azt, hogy vigyázzunk magunkra. Aztán elindulunk. Ádám és én a tündérforrás felé vesszük az utunkat, ami közepesen nehéz terepnek számít, de nem vészes. Inkább csak szintkülönbség van, ami egy forrásnál érthető ugyebár, ám időnk van bőven. Hátizsákkal, zsebre dugott kezekkel sétálok Ádám mellett, egy darabig néma csöndben.
- Tudod... sajnálom a tegnapit... - szólal meg halkan, én pedig nem nézek rá inkább, figelem az utat magam előtt.
- Már mondtad - vonom meg a vállam, mintha minden mindegy lenne. - Egyébként már el is felejtettem! - mosolyodok el kicsit, és pillantok rá bátorítóan.
- Oké! - válaszol ő is megnyugodva, s egy kicsit megint csendben folytatjuk az utat, ami kezd kínossá válni.
- Tudod... - szólal meg ezért hamarosan - Amikor megláttalak, úgy sejtettem, sok közös lesz bennünk. Én csak... szerettelek volna jobban megismerni.
Bólogatok.
- Ha jól láttam, nem ugrálnak körbe a barátok... igaz?
Erre ő bólogat, kissé szomorkásan.
- Hát, nekem pedig szimpatikus vagy, és aranyos. Nem értem, miért nincsenek barátaid.
- Furcsa vagyok.
- Csak egy kicsit zárkózott!
- Nem vagy ezzel egyedül! - borzolom össze a haját egy gyors mozdulattal, mire felnevet.
- Ezt jó tudni!

Nevetve érünk a forrás közelébe. Sok dolgot tudtunk meg egymásról, egy kicsit úgy érzem, mintha csak egy rég látott testvérrel találkoznék újra, akivel gyerekkorunkban váltunk el. Ádám is sokat oldódik a közelemben, főleg azért, mert néhány részen könnyebben jutunk túl úgy, hogy egymást segítjük. Hol feltol engem egy részen, én pedig ez után felhúzom, hol fordítva. A forrás felé egyre szűkebb az ösvény és egyre nehezebb a terep. Ám nem adom fel. Inni akarok belőle most már!
- Azt mondják, tündérek laknak itt! - szólal meg Ádám, épp egy kis csendet törve meg. Ettől, és a patak csengő csobogásától kifejezetten varázslatosnak tűnik a hangja.
- Igen, pont olyan szép ez a hely, amiről el tudom képzelni, hogy tündérek tartják meg a szépségét! Vajon milyen lehet a királynőjük?
- Titokzatos és gyönyörű! - vágja rá Ádám. - A haja pedig fekete. Én legalábbis mindig feketének képzelem!
- Érdekes, valahogy én is! - Mosolygok rá, ahogy visszanéz a válla fölött. Itt most ő megy elöl, hiszen ő már járt erre, ismeri a terepet, nekem csak követnem kell, és figyelnem, merre megy.
- Fekete, de fényes, mint a csillagos égbolt! - kontráz rá.
- Hétvégén mindenképp csillagászunk egyet végre! Hajnalig fent leszünk, és csak az eget bámuljuk!
- Jól hangzik, benne vagyok! - emeli meg a kezét hátrafelé, én pedig úgy csapok bele egy pacsit, mintha kölyökkorunk óta ezt gyakoroltuk volna!
- Mindjárt ott is vagyunk! Ott, az a szikla mögött van a forrás!
Bólogatok. A szikla, amit mutatott, alkalmas a leülésre, ketten is elférünk rajta, s ahogy elérem a követ, tényleg meglátom mögötte a forrást. A sziklák közül csillogva bukkan elő a friss víz, s ahogy mélyet szívok a levegőbe, az illata teljesen átjárja a testemet. Nehéz leírni magát az illatot, sőt, nem is hasonlítható semmihez. Értem, miért tartják tündérek vigyázta helynek.
- Akkor most ihatok belőle, ugye? - fordulok Ádámhoz, aki bólint, és előre enged, miután megfogta a táskámat. Óvatosan lépek előrébb, nem szeretném, hogy vizes legyen a cipőm, majd két kezemet kis tálkát formálva emelem a forrásvíz alá. Megvárom, míg feltöltődik vízzel, majd ajkaimhoz emelem, és belekortyolok.

Bár a víz hideg és hűs, mégis kellemesen meleg érzés fog el, ahogy lenyelem az első kortyokat. Mint az otthon melege, mint megízlelni valamit, amit nagyon, nagyon régen tehettem meg, s már-már honvágyam volt a hiányától. A melegség eltölti testem, ám érzem, ahogy porcikáim elgyengülnek, a kép pedig mintha sötétedne.
- Anita! - hallom tompán Ádám hangját. - Anita! Ébredj, Anita!
Valami tompítja az esésemet, két kar vesz körül, s Ádám hangja csendül ismét a fülembe.
- Ébredj, Csillagláng!

1 megjegyzés:

  1. Eszméletlen jó mint mindig de miért nincs új rész? :( elvonási tüneteim lesznek!!! Ne tedd ki ennek a rajongóidat! <3 várom az új részt minél hamarabb!

    VálaszTörlés